Revenge

Régóta titkolok valamit az úgynevezett legjobb barátom elől. Nem akartam neki elmondani, mert hosszú idő óta ő volt az első, aki közeledett felém, aki meghallgatott, ha bajom volt… De valami megváltozott, már semmi sem úgy van, mint régen. Nincs elegendő ideje rám, minden sokkal fontosabb neki. Pedig én neki szenteltem az életem, annak, hogy vele legyek. Eleve sem voltam ember, most viszont végképp nem vagyok az, már nem tudok az lenni… A viselkedésével, a hozzáállásával egy szörnyet teremtett. Soha nem tudtam volna neki ártani, de egy érzelmek nélküli lényt csinált belőlem, akit csak az érdekel, hogy mihamarabb visszaszerezhesse azt, ami az övé… a szívét. Már azt is kitaláltam, hogyan teszem majd, csak a megfelelő alkalmat kell kivárnom.

   - Nem akarom, hogy emiatt rosszul érezd magad… egyáltalán, hogy miattam.

   - Késő bánat… De tudod mit? Majd meg tudod te is milyen k*rvasz*r értelmetlenül és bizonytalanságban várakozni, mikor majd én mondom azt, hogy "Bocs, most nem érek rá, mennem kell valahova vagy épp tanulni.". – megint egész nap ignorált, ezért este felkerestem a lakásán és neki estem, szó szerint. Vállainál fogva a falnak löktem és nem engedtem el egy percre sem.

   - Azt hiszed, én soha senkire nem vártam? Azt hiszed, nem tudom milyen feleslegesen várni? Hát akkor nagyon tévedsz!

   - Rám sose kellett várnod, én mindig az ígért időben vagy 1-2 perces csúszással itt voltam… De minek??

   - Nem rád kellett várnom, hanem másokra… de nem fontos. Vezesd le rajtam a feszültséget, ha már miattam kell szenvedned.

   - Mire megyek vele? Semmi sem fog változni, minden marad ugyanúgy… ha bármit is elérhetnék vele, akkor nem itt tartanának a dolgok… Csak kezdem nagyon megutálni egyszerre a sós és édes ízt.

   - Akkor ne edd! Én most nem tudok majd eleget tenni az elvárásaidnak, de nem fogok eltűnni.

   - Ne is tegyél eleget! Rohadj meg az átkozott könyveiden! Másra úgyse jók… De ha nem reagálok az üzeneteidre és hívásaidra, akkor ne csodálkozz! El fogok szépen tűnni, nem fogsz megtalálni.

   - Tudod mit? Ezúttal nem tartalak vissza, ha el akarsz menni, elmész, ha akarsz, visszajössz. Ha akarsz, kidobhatsz, mint a szemetet, mert látom, hogy nincs szükséged a mostani énemre, változni pedig nem fogok.

   - Én meg már túl sokat változtam feleslegesen! A régi barátaimat elvesztettem, újak pedig… milyen újak? Majd megoldok mindent szépen egymagam, ahogy régen is!

   - Örülök, hogy azok után, amit tettem érted, nem tekintesz a barátodnak. Én vagyok mindenért a hibás mindig. Lehet, hogy ne mondom, hogy fáj, de te vagy az az ember, akitől február vége óta annyi fájdalmat kaptam, mint egész életemben soha senkitől, de ennek ellenére befogtam a szám, és arra figyeltem, hogy erőmön felül próbáljak segíteni neked, de szerinted minden felesleges. Akkor én is felesleges vagyok? Tehát ha meghalnék, sem hiányoznék neked?

   - Nem, tényleg nem tartalak annak… sokkal többnek véltelek, szinte testvérnek, lelki társnak… és nem, nem minden a te hibád, jórészt az enyémek. A fájdalomról meg nekem ne beszélj, mert nem csak te szenvedsz azóta! Soha a büdös életbe nem sírtam meg ennyit senki miatt, most meg egy nap alatt bepótolom az elmaradást, mert k*rvára feleslegesnek érzem magamat és az állandó várakozást! Boldogabb életed lenne nélkülem, ismerd csak el nyugodtan, már úgy is tudom.

   - Képzeld, nem lenne boldogabb. Egyszerűbb lenne, de hiányozna a másik felem. Ha tetszik, ha nem. És szeretnélek újra boldognak látni.

   - Boldogság… elég relatív dolog, mindenkinek mást jelent, nekem például azt, hogy akivel tényleg szeretnék beszélni, azzal nem vagyunk holmi nevetséges időkorlátok közé szorítva, bármikor és bármennyit dumálhatunk… akkor lennék boldog, ha nem kéne órákon vagy fél napokon keresztül várakoznom azért, hogy A fontos személlyel legyek. Akkor lennék boldog, ha végre visszaadnád a kib*szott k*rva szívemet! – a padlóra löktem és ráültem csípőjére. Bal kezemmel megtámaszkodtam feje mellett, jobb tenyeremet pedig mellkasára tettem.

   - Vedd vissza, ha nem akarod, hogy nálam legyen!

   - Az lesz, ne aggódj. – megemeltem a kezem és egyetlen gyors mozdulattal kirántottam szívét, mely még dobbant párat ujjaim közt. – Látod, megmondtam, hogy visszaveszem. Bár ne így kellett volna… Még nagyobb szörnyet teremtettél belőlem, mint ami voltam. Gumihonak születtem, aki a gyilkolásért él. – lecsuktam szemeit és tovább álltam, új áldozatot keresni.