What Should I do? (last part)

Yesung P.o.V.

            Nem gondoltam volna, hogy azok után, ahogy elváltak útjaink, pont ő fog majd írni nekem minden héten levelet. Tulajdonképp csak Ő foglakozott velem, még a családomtól sem kaptam semmit. Azt hiszem, ha Ő nincs, akkor már rég megbolondultam volna a katonaságnál. Minden kicsi apróságról kisebb regényt írt, amiket örömmel olvastam el, mert így legalább képben maradtam a kinti dolgokkal kapcsolatban. Elmesélt nekem minden egyes szerelmi sokszöget, hogy ki kivel jár, kik szakítottak, milyenek a tanárok… tényleg mindent. Csak egyetlen - talán nem is annyira - apróságról nem esett szó… a gyerekről sose írt semmit. Megtartotta vagy elvetette, nem tudom.

Hogy a bent látottak, tapasztaltak miatt-e vagy a folyamatos támogatása miatt, nem tudom… de úgy éreztem, hogy valami legbelül megváltozott. Egyre inkább vágytam arra, hogy kiengedjenek végre és találkozhassak Vele. A két év alatt elkezdtem egyre jobban ragaszkodni az érzéshez, hogy tartozok valahova, hogy fontos vagyok valakinek. Nem mondanám 100%-os bizonyossággal, hogy szerelmes vagyok belé, de nagyon megkedveltem, ez megdönthetetlen tény.

Minden egyes üzenetbe belerejtett egy-egy apró információt magáról is, így egyre jobban meg tudtam ismerni Őt. Édes, gyengéd, szereti a gyerekeket… tökéletes anyuka lenne belőle. Nagyon remélem, hogy nem ment el orvoshoz és „ölette” meg a babát, mert… szeretném, ha… együtt felnevelnénk a kicsit. Szeretnék egy olyan családot, amilyen nekem sose volt. Olyat, ahol a tagok gondoskodnak egymásról, ahol a gyerekek szeretetben nevelkedhetnek, és nem lesznek elkényeztetve csak azért, mert a szülők nem érnek rá velük foglalkozni. Vele el tudok képzelni egy ilyen famíliát… jelenleg csak Vele.

            Elérkezett végre a nagy nap, amikor elhagyhatom a bázist… véglegesen. Visszakaptam a még első nap leadott holmimat, cserébe pedig szépen összehajtva adtam le az egyenruhát, mellé tettem a bakancsot és az egyéb kiegészítőket. Minden apróságom, az összes levelet beleraktam a táskámba, hátamra kaptam és elindultam kifelé a fő kapuhoz. Útközben még elköszöntem attól a pár embertől, akikkel jóba lettem ebben a 2 évben, aztán amint nyílt a hatalmas fémszerkezet, egyből kiléptem rajta egy utolsó szalutálást követően.

Alig bírtam magammal, mindenfelé Őt kerestem. „Vajon merre lehet, mikor jön már? Olyan lesz majd, mint amilyennek elképzeltem? Sokat változott? A gyerek… őt hozza, ha egyáltalán megtartotta?” – rengeteg kérdés merült fel bennem egyszerre, de egyikre se tudtam a választ. Gondolatmenetemből egyik régi barátom zökkentett ki.

   - Jong woon, üdv újra köztünk. – felém nyújtotta kezét, én pedig örömmel viszonoztam a gesztust.

   - Végre kint vagyok. Viszont… Félre ne érts, örülök, hogy itt vagy, de… Sun Jae hol van? Azt mondta, hogy…

   - Oh, jó is hogy említed. Közbe jött neki valami, ezért megkért, hogy adjam ezt oda neked. – a kezembe nyomott egy kis dobozt.

   - Ez meg mi?

   - Csak a postás vagyok, a tartalmát én sem ismerem.

   - Oh… értem, azért köszi. – leszedtem a dobozka tetejét, egy kulcsot rejtett és egy pici cetlit, amin egy cím volt. Azonnal taxiba ültem és meg sem álltam a házig…

A hatalmas panelrengetegben volt egy kisebb társasház, annak pedig egy tetőtéri lakásához tartozott a kulcs. Lassan, vegyes érzelmekkel és gondolatokkal tele battyogtam fel a lépcsőn. „Miért nem jött elém? Hogyan is kerültem ide? Mit akarhat elérni azzal, hogy ide hívott?”

A kulcsot óvatosan a zárva helyeztem és elfordítottam. Lenyomtam a kilincset és kinyitottam az ajtót…

   - Isten hozott itthon, Jong Woon.

Sun Jae P.o.V.

            Tudom, hogy nagyon csúnyán váltunk el akkor, de… túlságosan szerettem mindennek ellenére, nem tudtam pont akkor magára hagyni. Tudom, hogy megszállottnak tűnhettem a többi katona szemében… és talán az Övében is, de ez volt a legtöbb, amit Érte tehettem. Minden héten küldtem neki egy levelet, amiben megírtam, hogy mik történtek az elmúlt napokban az egyetemen. A legapróbb dolgokról is elmondtam a véleményem, nem hagytam ki egyetlen részletet sem. Reméltem, hogy legalább ezzel megkönnyítem egy kicsit az életét odabent… vagy legalább feldobom egy kicsit a napjait pár hírmorzsával. Nem hittem volna, hogy lehetséges, de ebben a 2 évben csak még jobban belé szerettem.

Az egyik utolsó üzenetváltásban megígértette velem, hogy ott leszek vele, amikor elhagyja a bázist. De a legvégső pillanatban meggondoltam magam, szerettem volna neki meglepetést okozni. Megkértem egyik közös barátunkat, hogy adja át neki a tetőtéri lakás egy kulcsát egy kis dobozba rejtve. Tudom, hogy nem fog neki örülni, hogy nem mentem oda, de ennek talán jobban fog örülni…

Szépen felöltöztünk, kitakarítottam az egész apartmant és izgatottan vártuk, hogy mikor jön már meg. Amint kulcscsörgést hallottunk, egyből mind felpattantunk és közelebb mentünk. Kinyílt az ajtó és egy döbbent srác állt velünk szemben.

   - Isten hozott itthon, Jong Woon. – megfogtam a kicsik kezét és elé vezettem őket.

   - Itt meg… ők?

   - Nem tudtam megtenni…

   - De kettő…

   - Ikrek. Viszont ne aggódj, nem erőltetek semmit. Ha nem aka…

   - Akarom!

   - Jong Woon…

   - Szeretlek és veled szeretnék… nem is, akarok családot alapítani.

   - Én is szeretném, már nagyon régóta. Mindig is rád vártam, ha kell, még sokszor 2 évet is kibírtam volna. Ezt a lakást is azért vettem, hogy legyen hely a gyerekeket nevelni. Velünk maradsz?

   - Örökre.

   - Örökre. – ő felkapta a kisfiút én pedig a kislányt és megtörtént az első családi nagy ölelés. Az első, de semmiképp sem az utolsó…