I'll wait for you! (Leeteuk OS)

Boldognak kellett volna lennem, hiszen csodás időszak elé néztem, de nem tudtam az lenni… A barátomról - akit mindennél jobban szerettem és szeretek is - 3 éve nem kaptam semmi hírt. Nem sokkal az után, hogy bevonult, bonyolódott a politikai helyzet, így a határ menti területekre vitték. Előtte minden héten kaptam tőle egy levelet, de ezek az üzenetek szép lassan elfogytak… Pontosan emlékszek minden egyes szavára, amit az utolsó napon mondott.

            Valamiért napok óta csendes volt, nem olyan, amilyennek megszoktam. Párszor rákérdeztem, de nem akart válaszolni. Gondoltam, úgyis elmondja, ha akarja…

Épp a vacsorát készítettem elő, mikor hazaért és egy nagy huppanással landolt a kanapén.

   - Szia! Milyen napod volt? – egy pillanatra kiléptem a konyhából, hogy köszönni tudjak neki, aztán vissza is mentem.

   - Ki tudnál jönni, beszélnünk kell. – hallottam a hangján, hogy valami nincs rendben.

   - Gond van? – leültem mellé. Próbáltam nyugodt maradni, de legbelül csak egyre idegesebb lettem.

   - Ugye tudod, hogy nagyon szeretlek? – megfogta mindkét kezem és a mellkasához húzta.

   - Milyen kérdés ez? Persze, hogy tudom, hiszen…

   - Akkor ígérj meg valamit.

   - Jung Soo, mi a baj? Olyan furán viselkedsz.

   - Csak mond, hogy megígéred!

   - Neked bármit. De ne ijessz meg ennél is jobban, miről van szó?

   - Ígérd meg, hogy ha én esetleg már nem leszek melletted, akkor is boldog leszel. Keress magadnak mást és legyél vele, becsüld meg őt.

   - Mi? Mégis hogy kérhetsz ilyet?!

   - Múlt héten megkaptam a behívómat…

   - Értem… Mikor kell bemenned?

   - Holnap…

   - Ilyen hamar… Meg kell néznem a húst, nehogy odaégjen. – felálltam és visszamentem a konyhába. Nem akartam, hogy aggódnia kelljen miattam, ezért is nem akartam előtte sírni… Megtöröltem könnyes szemeimet és megfordítottam a tepsit a sütőben, aztán elkezdtem mosogatni, hogy ne maradjon minden későbbre. Épp végeztem ezzel, mikor két erős kar fonódott derekam köré.

   - Sajnálom… - állát vállamra tette és úgy súgta fülembe. Nyeltem egy nagyot és megpróbáltam nem arra gondolni, hogy holnap… hogy holnap 2 évre elveszítem őt.

   - Ne tedd, ez a kötelességed. – karjai közt megfordultam és apró puszit nyomtam arcára – Mindjárt kész a vacsi, szaladj és tusolj le.

   - Hyori…

   - Nyomás!

Amíg ő elment fürdeni, addig én szépen megterítettem. Pár szál gyertya, vörösbor és az illatozó ételek… bárcsak ne lett volna olyan a hangulat, mintha legalábbis az utolsó vacsoránk lenne. Tudtam, hogy ez a napis eljön egyszer, de nem hittem volna, hogy ilyen hamar. Még annyi mindent szerettem volna megtenni vele, de a munkája miatt nem igazán tudtunk sokszor elmenni együtt valahova…

Az asztalnál ülve vártam rá, a gondolataimba merülve. Mikor végre kijött, egyből felálltam volna, de ő finoman visszanyomott a székre.

   - Te készítetted, én felszolgálom. – mosolyogva szedett a tányéromra, de… ez a mosoly nem volt őszinte, a szeme mindent elárult.

   - Köszönöm. – többet nem tudtam neki mondani. Így is nagyon kellett vigyáznom arra, nehogy elgyengüljek.

   - Inkább én tartozok köszönettel, hogy egy ilyen konyhatündér a barátnőm. – leült velem szembe, miután magának is pakolt a tányérra.

Csendben fogyasztottuk el a vacsorát, egyikünk se szólalt meg. Hiszen nem tudtunk volna másról beszélni, mint az elválásról, arról, hogy mennyire fogunk hiányozni egymásnak, hogy vigyázzunk magunkra… ezt pedig nem akartam. Azt szerettem volna, hogy szép legyen az utolsó együtt töltött esténk. Mikor befejeztük, egy-egy pohár bor társaságában áttelepedtünk a kanapéra… még mindig síri csendben.

   - Én is kérhetek tőled valamit? – felé fordultam – Nem lenne nagydolog…

   - Mi lenne az?

   - Minden héten írjunk egymásnak levelet. Ebből fogom tudni, hogy jól vagy és… hogy élsz. Szeretném, ha ezt megtennéd nekem.

   - Nem vagyok benne biztos, hogy kivitelezhető.

   - Akkor legyen 2 hetes periódus. Mindegy, csak írj!

   - Megpróbálom, de nem garantálhatok semmit.

   - Köszönöm, már ez is elég nekem. – letettem a poharat a kávézó asztalra, és boldogan karoltam át nyakát. – Szeretlek és mindig is szeretni foglak! Ne kérd tőlem, hogy hagyjalak el, mert nem tudnálak. – közelebb húztam magamhoz és megcsókoltam. Ha csak utoljára is, de szeretnék vele lenni. Érezni akarom, ahogy ujjai végigszántanak forró bőrömön… ahogy perzselő ajkai az enyémekhez érnek… ahogy a vágytól felhevült testünk egymáshoz préselődik.

            Az üveg bor szép lassan elfogyott, mi pedig már a háló felé araszoltunk, útjelzőknek pedig csak a ruháinkat hagytuk… Ugyanolyan gyengéd is figyelmes volt, mint mindig, de most mégis valami más volt. Az egyik legszebb, de legfájdalmasabb estét töltöttük együtt.

   - Várni fogok rád, akármennyit is kell. – motyogtam halkan mellkasába.

   - Ne tedd…

   - Miért ne, hiszen szeretlek.

   - Én is, ezért engedlek el. Jobb lesz neked, ha nem kell bizonytalanságban élned.

   - Úgyis visszajössz hozzám… ugye?

   - Szeretnék, de…

   - Semmi de, várni fogok rád. 2 év múlva abban a parkban foglak várni, ahol először megismerkedtünk, a zenélő pavilonban.

   - Hyori, kérl…

   - Jó éjt! – adtam neki egy csókot, az oldalamra fordultam és igyekeztem minél hamarabb elaludni…

Másnap reggel segítettem neki összeszedni azt a pár dolgot, amit magával vihet. Az előszobában még váltottunk egy búcsúcsókot, de nem mentem el vele a bázishoz… nem tudtam volna otthagyni őt.

             

            Eltelt 3 év, de ebből több mint 2 éven keresztül nem hallottam felőle semmit. Mégsem aggódtam annyira, mert tudtam, hogy él… legbelül éreztem. Ráadásul biztosan jöttek volna, hogy hivatalosan is közöljék velem a halálhírt. Vagy a szülei szóltak volna…

            Csinosan felöltöztettem mindkettőnket, hiszen most találkoznak majd először. Nem tudtam, hogy mit fog hozzá szólni… Nem írtam meg neki, mert személyesen akartam vele közölni. Mivel már egész ügyesen tudott totyogni, ezért kézen fogva sétáltunk el a parkig, ahol mindketten leültünk arra a padra, ahol minden kezdődött…

Már lassan 3 órája várakozunk itt, de még semmi, egy árva lélek sem járt erre. Most kezdek csak igazán félni. „Mi van, ha…? Nem, az nem lehet, ugye?” – idegességemben elkezdtem a pad előtt fel-alá járkálni. Több mint 2 éve nem tudok róla semmit. Eleve eggyel többet volt bent… mi lesz, ha tovább is ott tartják? Vagy, ha…?

   - Hyori… - a hang irányába kaptam a fejem. Ott állt az egyik fa mellett az egyenruhájában, egy csokor rózsával a kezében. Alig akartam hinni a szememnek, hogy tényleg őt látom. Odaszaladtam hozzá és megöleltem, hogy megbizonyosodjak róla, ez nem álom, hanem a valóság. – Hiányoztál. – súgta a fülembe. Annyira hiányzott már a hangja, az érintése.

   - Te is nekem… nekünk. – elengedtem és a pad felé mutattam – Ő a te kisfiad.

   - Nem, a miénk. – odahúzott a padhoz és leültetett. Letette mellém a csokrot, fél térdre ereszkedett és előszedett egy gyűrűt a zsebéből. – Sajnálom, hogy olyan sokáig nem reagáltam, de nem volt rá módom. Tudom, hogy ez nem a legromantikusabb, de…

   - Igen! Ezerszer is igen! – annyira boldog voltam, mint még soha. Felhúzta az ujjamra és megcsókolt. - Szeretlek. – búgtam ajkai közé.

   - Én is téged. Csak az tartotta bennem a lelket, hogy tudtam, te idekint vársz rám. Végre hazaértem.

   - Üdv újra itthon, a családod már nagyon várt. Ő itt… - közelebb húztam a kisfiút – Hyun Soo.

   - Ő tényleg… az enyém?

   - 3 éves. Azóta nem voltam senkivel, amióta bevonultál.

   - Apu…

   - Beszélni is tud? – meglepetten nézett a gyermekre.

   - Amint látod. Valószínűleg valaki sokat emlegette „Aput”.

Felemelte a fiút és megpörgette a levegőben. – Igen, apu végre itt van, és többé nem megy el… legalábbis nem nélkületek. Szeretlek titeket!

   - Mi is téged. – melléjük léptem és megöleltem őket. A családunk így lett végül teljes és többet, jobbat nem is kívánhatnék.

Cain&Abel part 3 (last)

Seung Rin P.o.V.

            Az életem sosem volt tökéletes. Sőt, sokkal inkább hasonlított a pokolra. Apámat nem ismertem, anyám alkoholista, a rabszolgahajcsár nagyszüleim nevelnek… és a fiú, akit kedvelek, észre sem vett, később pedig el is tűnt. Már többször is megfordult a fejemben a gondolat, hogy talán jobb lenne véget vetni ennek az egésznek… saját kezűleg. Annyiszor elhatároztam már, hogy megteszem, de sosem sikerült, mert valaki mindig megzavart. Ezért úgy döntöttem, hogy este titokban kiosonok a hídra és ott megteszem… leugrok.

Minden különösebb probléma nélkül kijutottam a folyóhoz, a korlátra is sikeresen felmásztam, de amint lenéztem, csak hatalmas sötétséget láttam… egy pillanatra inamba szállt minden bátorságom.

   - Gyerünk, ugorj csak! – egy idegen hang szólalt meg mellőlem.

   - D-de… f-félek…

   - Tedd csak meg és többé semmitől sem kell félned.

   - N-nem tudom megtenni… nem megy!

   - Hidd el, ha hallgatsz rám, egy sokkal jobb helyre viszlek, ahonnan bosszút állhatsz mindazokon, akik bántottak téged. Köztük lehetne az a bizonyos fiú is…

   - Honnan tudsz ilyen sokat rólam?

   - Ez a dolgom. Azért jöttem, hogy segítsek neked egy olyan világba bejutni, ahol senki és semmi nem szabja meg, hogy mikor, kivel és mit teszel. A magad ura vagy, nincsen felettesed… na jó, az talán akad, de könnyű vele kijönni.

   - M-mégis miért kéne hinnem neked? Egyáltalán ki vagy te?

   -A végzeted.

Káin P.o.V.

Gyorsan a helyszínre értem, ahol megláttam a lányt. Idegesen ácsorgott a híd korlátjába épphogy kapaszkodva…

   - Gyerünk, ugorj csak! – sugalltam neki halkan.

   - D-de… f-félek…

   - Tedd csak meg és többé semmitől sem kell félned.

   - N-nem tudom megtenni… nem megy!

   - Hidd el, ha hallgatsz rám, egy sokkal jobb helyre viszlek, ahonnan bosszút állhatsz mindazokon, akik bántottak téged. Köztük lehetne az a bizonyos fiú is…

   - Honnan tudsz ilyen sokat rólam?

   - Ez a dolgom. Azért jöttem, hogy segítsek neked egy olyan világba bejutni, ahol senki és semmi nem szabja meg, hogy mikor, kivel és mit teszel. A magad ura vagy, nincsen felettesed… na jó, az talán akad, de könnyű vele kijönni.

   - M-mégis miért kéne hinnem neked? Egyáltalán ki vagy te?

   - A végzeted. – a vállára tettem a kezem.

   - Én a helyedben nem tenném… - egy meglepően ismerős hangot hallottam meg a hátam mögül.

   - Nocsak, hát így találkozunk ismét… bátyus.

   - Hagyd békén a lányt, amíg szépen mondom.

   - Azt hittem, meghaltál.

   - Ne tereld a témát, gyere el mellőle.

   - Miért kéne hallgatnom rád?

   - Mert még mindig a bátyád vagyok, és mert egy felsőbb hatalom utasítása.

   - Mit érdekel engem a te felsőbb hatalmad? – leugrottam a korlátról és felé fordultam - Megvan a saját főnököm… én magam vagyok az. Nem pattog körülöttem holmi szakállas muksó meg a madárkái, csak dögös csajok és igazi férfiak, akikhez ti kis szárnyas izék fel sem érhettek.

   - Látom, a szád még mindig olyan nagy, mint régen. Viszont, ha jól látom, akkor neked is van szárnyad, ezért óvatosabban is nyilatkozhatnál, nem gondolod?

   - Te is ugyanolyan idegesítő vagy, mint akkor. Nem változtál semmit… De most ha megbocsájtasz, van egy kis dolgom.

   - Ahogyan nekem is…

Ábel P.o.V.

Mikor a hídhoz értem, a lány már fent állt a korláton kívül, ugrásra készen. Egy sötét alak is ücsörgött mellette, akiről először csak azt tudtam megállapítani, hogy a Pokol embere… de amint egy kicsit felém fordult… a történelem ismételné önmagát?!

Még jó, hogy időben ideértem, hiszen pont a kezdőlökést készült megadni a lánynak…

   - Én a helyedben nem tenném… - karjaimat összefontam mellkasom előtt.

   - Nocsak, hát így találkozunk ismét… bátyus.

   - Hagyd békén a lányt, amíg szépen mondom.

   - Azt hittem, meghaltál.

   - Ne tereld a témát, gyere el mellőle.

   - Miért kéne hallgatnom rád?

   - Mert még mindig a bátyád vagyok, és mert egy felsőbb hatalom utasítása.

   - Mit érdekel engem a te felsőbb hatalmad? – ahogy rám nézett, egyből láttam rajta, hogy nem változott semmit… a tekintete pontosan olyan, mint amikor mellettem guggolt azon az estén… - Megvan a saját főnököm… én magam vagyok az. Nem pattog körülöttem holmi szakállas muksó meg a madárkái, csak dögös csajok és igazi férfiak, akikhez ti kis szárnyas izék fel sem érhettek.

   - Látom, a szád még mindig olyan nagy, mint régen. Viszont, ha jól látom, akkor neked is van szárnyad, ezért óvatosabban is nyilatkozhatnál, nem gondolod?

   - Te is ugyanolyan idegesítő vagy, mint akkor. Nem változtál semmit… De most ha megbocsájtasz, van egy kis dolgom.

   - Ahogyan nekem is… - a lány mellett léptem és megfogtam a csuklóját. – Ha most velem jössz, akkor segítek neked. Nem kell butaságot csinálnod. Kérlek!

   - Miért nem hagyják az embert nyugodtan meghalni? Kik vagytok, és miért nem hagytok békén?

   - Azért jöttem, hogy segítsek neked. Értelmetlen lenne a halálod ilyen fiatalon.

   - Én pedig pontosan azért vagyok itt, hogy közreműködésemmel könnyebben átjuss a másvilágra.

   - Szóval, ha jól értem, akkor az egyikőtök megmentene, a másik pedig megölne. Igaz?

   - Nem fogom hagyni, hogy meggyilkoljon! Meg tudlak védeni, hiszen ez egy őrangyal dolga.

   - Mi, őrangyal?? Azok nem is léteznek!

   - Ahogy démonok se, ugye? Pedig itt áll egy előtted, teljes életnagyságban.

   - Ne is foglakozz vele, inkább add a másik kezed és gyere le a korlátról. Nagyot esnél innen…

   - Tudom, és az a célom!

   - Nem az elmenekülés a legjobb módja a problémák megoldásának. Ha lemászol onnan, akkor ígérem, hogy segítek neked helyrehozni a dolgokat.

   - Miért kéne bíznom benned? Hiszen csak alig… 10-15 perce ismerlek. Bár ez is elég erős túlzás. Ráadásul olyan dologban próbálsz megakadályozni, amiben nem kéne…

   - Látod bátyus, ez már egy veszett ügy. A kislány velem jön.

   - Nem megyek én senkivel!

   - Kisasszony, mire készül? – váratlanul felbukkant egy férfi és közeledni kezdett felénk.

   - Azt hiszem öcsi, itt az ideje lelépned. Még nem jött el a te időd. – elléptem tőlük és pár csapással eltűntem.

   - De a tiéd sem!

Káin P.o.V.

   - Látod bátyus, ez már egy veszett ügy. A kislány velem jön.

   - Nem megyek én senkivel!

   - Kisasszony, mire készül? – váratlanul felbukkant egy férfi és közeledni kezdett felénk.

   - Azt hiszem öcsi, itt az ideje lelépned. Még nem jött el a te időd. – elléptem tőlük és pár csapással eltűntem.

   - De a tiéd sem! – utána kiáltottam, bár tudtam, hogy úgysem hallja… Mivel a férfi egyre közelebb jött, így én is szedtem a sátorfámat és eltűntem onnan.

A Pokolban természetesen nem maradt szó nélkül az, hogy nem sikerült a küldetésem. Ha Neul egyből megtalált és letámadott a kérdéseivel…

   - Mégis mi a fenét csináltál, mi??

   - Én…

   - Hogy a… hogy tudtál egy ilyen remek lehetőséget elhalasztani??

   - Esetleg ha hagynál szóhoz jutni…

   - 1 perced van, mielőtt kicsinállak!

   - Remek… Szóval, megjelent a bátyám.

   - És? Miatta nem tudtad azt a gyenge kislányt elintézni?

   - Az őrangyala…

   - Ezerszer erősebbek vagyunk azoknál a nyamvadt kis madárkáknál! Tudod te, hogy mit kockáztattam azzal, hogy téged ide hoztalak? Még egy ilyen baklövés és mindkettőnket megölnek!

   - Oké, bocsi… - közelebb léptem hozzá, átkaroltam derekát és magamhoz húztam. – Kárpótolhatlak valahogy?

   - Igen, intézd el a csajt! Addig nem akarlak látni, amíg nem hozod elém a lelkét! Értve vagyok??

   - Világos, mint a nap… - duzzogva mentem át a szobámba.

Hónapokon keresztül folyamatosan követtem a lányt, hogy minél jobban kiismerjem, és ebből következően minél egyszerűbben át tudjam csábítani az alvilágba. Természetesen nem én voltam az egyetlen, Junho ugyanúgy a nyomában volt… Vajon ő is megtudta azt, amit én?

Ábel P.o.V.

            Alig akartam hinni a szememnek, mikor egyik „felderítésem” alkalmával megláttam azt a rengeteg képet. Hirtelen azt se tudtam, hogy mihez kezdjek… „Miért pont én? Nem volt más?” – a gondolatok folyamatosan ott motoszkáltak a fejemben. Aztán eszembe jutott, hogy ez még jól is jöhet, hiszen ha én kérném tőle, akkor talán felhagyna azzal az ötletével, hogy öngyilkos legyen…

Nagyjából egy fél évvel később már úgy tűnt, hogy stabilizálódik a helyzet, mert talált magának valakit, aki törődik vele… de tévedtem. Junsu manipulációjának köszönhetően a lány összejött egy másik áldozattal aki, mint kiderült egy többszörösen visszaeső bűnöző. Seung Rin mit sem sejtve erről ment bele a kapcsolatba… Itt jött el az én időm.

            Tudtam ugyan, hogy ha túl sokáig vagyok az emberek világában, akkor minden egyes nappal gyengülök, de ezt a kockázatot vállalnom kellett, hogy őrangyalként sikeresen megvédhessem őt. Összeszedtem a gondolataimat, és a kávézóban - ahol dolgozik - vártam rá…

   - Jó napot! Mit hozhatok? – nem nézett rám, csak felém nyújtotta az itallapot.

   - Egy latte macchiato-t szeretnék kérni, köszönöm.

   - Azonnal hoz… - ahogy rám pillantott, egyből kikerekedtek szemei és percekig meg sem tudott szólalni. – Azonnal hozom. - gyorsan visszament a pult mögé és ott kezdett pakolászni. Nem sokkal később valóban hozta is a rendelést… - Parancsoljon! – letette elém az asztalra és ismét elindult a pulthoz.

   - Várj! Bocsi, hogy megzavarlak a munkában, de nem találkoztunk mi már valahol?

   - N-nem hiszem…

   - Biztos? Pedig nagyon ismerősnek tűnsz nekem. Véletlenül nem abba az iskolába jártál, ami az enyém mellett volt?

   - Nem tartom valószínűnek. Most mennem kell, további szép napot!

Hát, nem pont úgy sült el az első találkozás, mint gondoltam, de nem rosszabb is lehetett volna. Gyorsan megittam a kávét, az asztalra raktam a pénzt és távoztam.

Pár nappal később ismét bementem hozzá, de most este. Épp zárás előtt nem sokkal értem oda, mikor már a barátja is ott volt…

   - Jó estét!

   - Oh… megint ön az. Elnézést, de mindjárt zárunk.

   - Semmi gond, csak egy tejeskávét kérnék elvitelre, ha nem probléma.

   - Dehogy, jöjjön csak, azonnal elkészítem.

   - Köszönöm.

Pár perccel később meg is kaptam az italt. Ismét megköszöntem és egy meghajlást követően elhagytam a kávézót. Viszont nem mentem messzire, mert tudtam, hogy hamarosan Junsu is fel fog bukkanni… egy új haláleset miatt.

Káin P.o.V.

            Hála annak, hogy Ha Neultől megkaptam a hegyi beszédet, majdnem elkéstem… épp az utolsó pillanatban érkeztem meg.

   - Nocsak, Öcsi! Máskor mindig pontos vagy, most mi történt? Forgalmi dugó az elkárhozott lelkek sztrádáján?

   - Fogd be, mert egyesével tépem ki a tollaidat!

   - De morcos valaki… Bár, nem te vagy az egyetlen. Komolyan egy ilyennel hoztad össze, csak azért, hogy megkaparintsd?

   - Közöd?

   - Nagyon is van, mert a védencem.

   - Ha jól végezted volna a „munkád”, akkor nem tudta volna az én emberem megkörnyékezni.

   - Ch… nagyon is jól csinálom, mert még mindig az élők közt van, a kis cseled ellenére is.

   - De már nem sokáig…

   - Te meg miről beszélsz?

   - Majd meglátod. Remélem, popcornt hoztál, mert olyan lesz, mintha moziban lennénk. – leültem mellé a tetőre és onnan figyeltem tovább az eseményeket…

   - Te mocskos szemétláda! Azt mondtad, hogy soha nem tudnál megcsalni és én bíztam benned!

   - Ez az, kezdődik! – szinte tűkön ülve vártam, hogy mikor sül el a fegyver.

   - Tudtad nagyon jól, hogy kivel van dolgod, te mégis belementél!

   - Mert azt hittem, hogy tisztességes ember vagy, nem holmi lecsúszott bűnöző!

   - Nos, tévedni emberi dolog, nem hibáztatlak érte.

   - Ott rohadj meg, ahol vagy!! A legjobb az lenne, ha a börtönben tennéd!

   - Mit mondtál…?

   - Azt, hogy remélem, minél hamarabb lecsuknak, és soha többé nem jöhetsz ki a celládból, te utolsó senkiházi!

   - Nem mered még egyszer…!

   - A dutyiban rohadj meg, te kis…

   - Fogd be!

Seung Rin P.o.V.

            Aznap, mikor újra láttam Őt, nem akartam hinni a szememnek. Miért pont most jött vissza? Már majdnem elfelejtettem őt, erre tessék…! Csak úgy felbukkan a semmiből, és felbolygatja a nyugodtnak hitt mindennapjaimat. Volt egy barátom, akit teljes szívem szerettem, megnyíltam neki úgy, mint előtte senki másnak… ő rángatott ki a depressziómból, de… Junho megjelenése rendesen felkavarta bennem a régi érzéseket. Nem mondom, hogy nem próbáltam volna meg Junhoval, ha azt mondja, hogy „Itt vagyok, járjunk.”, mert akkoriban hozzá talán még jobban is vonzódtam, mint a mostani pasimhoz, de hűséges akartam maradni… aztán minden egy csapásra megváltozott. A kapcsolatunk elhidegült, egyre kevesebbet foglalkozott velem… és az okát is hamar megtudtam. Egy másik nő volt a dologban. Tényleg szép volt, hosszú vörös haj, formás alak… pont az én ellentétem. Eleinte mindent megtettem, hogy valahogy visszahódítsam, de végül feladtam… a régi sebek ismét felszakadtak és bosszút akartam… véres bosszút. Még szerencse, hogy mindig hord magánál fegyvert…

      - Te mocskos szemétláda! Azt mondtad, hogy soha nem tudnál megcsalni és én bíztam benned!

   - Tudtad nagyon jól, hogy kivel van dolgod, te mégis belementél!

   - Mert azt hittem, hogy tisztességes ember vagy, nem holmi lecsúszott bűnöző!

   - Nos, tévedni emberi dolog, nem hibáztatlak érte.

   - Ott rohadj meg, ahol vagy!! A legjobb az lenne, ha a börtönben tennéd!

   - Mit mondtál…?

   - Azt, hogy remélem, minél hamarabb lecsuknak, és soha többé nem jöhetsz ki a celládból, te utolsó senkiházi!

   - Nem mered még egyszer…!

   - A dutyiban rohadj meg, te kis…

   - Fogd be! – ahogy vártam, zakója alól előrántotta a pisztolyt és rám szegezte.

   - Azt hiszed, hogy megijedek tőled? Akkor nagyon tévedsz, inkább szívességet teszel azzal, ha megölsz! Végre nem kell elviselnem az összes kétszínű embert, akik mind a barátaimnak vallják magukat, közben pedig tesznek magasról a fejemre! Tudod te, hogy mielőtt találkoztunk, hányszor próbáltam meg önként kioltani életem aprócska lángját? Gőzöd sincs róla, mert sosem érdekeltelek igazán!! Csak azt akartad tőlem, hogy lefeküdjek veled, de mivel ez nem teljesült, ezért más ágyában kötöttél ki! Tudod mit, végezz velem, aztán rohadj is meg ott, azzal a szukával!

   - Befejezted végre a hisztidet? Kezd uncsi lenni… - leült az egyik székre és a fegyvert a mellette lévő asztalra tette.

   - Igazából nem… - közelebb léptem hozzá és levettem a munkaköpenyem. Alatta egy dögös fekete fűzős szerelés volt, direkt erre az alkalomra tartogattam… hogy lássa, mit veszít a vaksága miatt. Lassan haladtam tovább felé, aztán pár lépésnyire megálltam. – Tudod, én tényleg szerettelek, de ha neked nem jó az, amit én tudtam volna nyújtani, ha még vársz egy kicsit, akkor mehetsz, nem tartalak vissza.

   - Még meggondolhatom magam?  - sunyin elvigyorodott és csípőmnél fogva magához rántott. – Nagyon jól áll neked ez a ruha.

   - Tudod, hogy mi áll még nagyon jól? Hát ez! – hirtelen a pisztolyért nyúltam és a fejének szegeztem – Na ez még jobban áll.

   - Tedd azt le, nem neked való!

   - Azt teszek, amit csak akarok. Azt hiszed, nem volt még a kezemben egy sem? Akkor ismételten tévedsz!

   - Seung Rin…!

   - Igen? Csak nem szeretnéd megosztani velem az utolsó kívánságodat?

   - Nem játék, tedd le!!

   - Szóval nem játék… Mert én talán az voltam?? Egy hülye kis liba, aki életében talán először megbízott valakiben, de ez a valaki darabokra törte őt egy szempillantás alatt! Mégis mit képzelsz, hogy így képes leszek megkönyörülni rajtad?? Nem, soha!! Ha kell, magammal is végzek, hogy utána a pokol legsötétebb bugyraiban újra és újra megküzdhessek veled, de nem fogom megbocsájtani, hogy tönkre tettél… megint! – a mellkasához nyomtam a fegyvert és meghúztam a ravaszt…

   - Kislány, üdv a pokolban! – egy sötét hajú alak termett hirtelen mellettem.

   - Már megint te?

   - Most velem kell jönnöd.

   - Mi? Dehogy kell!

   - Pedig most magammal viszlek! – megragadta a karomat és egy pillanat alatt eltűntünk… örökre eltűntem az élők sorából…

Káin P.o.V.

            Amint meghallottam a bűvös hangot, egyből örömmel nyugtáztam, hogy a lány immár az enyém. Nevetve fordultam bátyám felé…

   - Köszönöm az asszisztálást, bátyus.

   - Ezzel még nincs vége…!

   - Azt te csak hiszed. Seung Rin végleg az enyém. Nem dobnak ki a Pokolból, Ha Neul… nos igen, vele is lesz még egy-két elintézni valóm… de ez neked úgysem lényeges.

   - Ezt a kört lehet, hogy megnyerted, de a következőt nem fogod. Erről biztosíthatlak!

   - Már alig várom. De ha most megbocsájtasz, vár rám pár lélek, aki át kell vinnem. Viszlát! – meg sem vártam, hogy reagáljon, azonnal bementem a kávézóba és a lány mellé álltam…

   - Kislány, üdv a pokolban!

   - Már megint te?

   - Most velem kell jönnöd.

   - Mi? Dehogy kell!

   - Pedig most magammal viszlek! – levittem a Pokolba, ahonnan soha többé nem jöhet majd vissza… örökre velünk marad… ÖRÖKRE!

B.F.F. ♥

                Nemrég csúnyán összevesztem egy olyan személlyel, aki mindennél fontosabb nekem… a legjobb barátnőmmel. Nem akartam, hogy így alakuljon, de –ahogy az nálam sokszor megesik- ismét nem tudtam tartani a számat és nem épp úgy válaszoltam neki, ahogy kellett volna. Nem akartam én neki rosszat, csak… rajta csattant az ostor, mint már oly sokszor azelőtt is… de ez most más volt, mert pont egy nagyon fontos napon kaptunk össze. Ha tehetném, biztosan visszaforgatnám az idő hatalmas kerekét és inkább csendben maradnék, hogy ne bántsam meg… megint.

            Tisztában voltam azzal, hogy náluk sincs minden rendben, de önfejű módon többet akartam az idejéből, mint amennyit ő biztosítani tudott… Akárhányszor azt mondta, hogy most mennie kell, mindig gyerekesen kezdtem viselkedni… duzzogtam, hátha azzal itt tudom tartani, de nem ment. A szenvedés legmagasabb fokát elérve olyanokat produkáltam, amit normál ember valószínűleg soha nem tett volna meg… de én sosem voltam normál. Ő elfogadott így, ilyen idétlennek, szerencsétlennek, mint amilyen vagyok. Mindig megpróbálta kiszedni belőlem, hogy mi is a bajom, de nem akartam elmondani neki… mert úgy csak rosszabb lett volna. Így gyakran erőltetett mosollyal és boldogsággal beszéltem vele, hogy ne érezze még rosszabbul magát… miattam. Olyan barát akartam neki lenni, akire tényleg számíthat… olyan, akivel mindent megbeszélhet… de elrontottam… nagyon.

            Nem tudom, hogy ezek után még megbocsájt-e… de remélem. Ha kapok még egy esélyt, akkor megmutatom, hogy tudok jobb barátnő lenni, mint amilyen most vagyok. Megértőbb, türelmesebb, kevésbé akaratos és hisztis leszek.

Ha ténylegesen nem is ígértem meg, de ez a barátság örökre szól, és nem akarom, hogy ilyen apró, lényegtelen hülyeségek miatt legyen vége.

SZERETLEK CSAJSZI ÚGY, AHOGY VAGY! ♥

Moon vs Sun

Hyori P.o.V.

            A Föld hercegnőjeként elsődleges feladatom, hogy a környező bolygókkal szövetségre lépve fenntartsam a békét országaink között… de én csak a háttérből irányíthatok, amíg meg nem házasodok. A jelentkező meg is volt rá, remekül megvoltunk egymással, mikor egy nap belépett az életembe Ő… Sokkal kedvesebb, gyengédebb volt velem, mint bárki más… és ez nagyon is tetszett nekem… ő Park Jung So.

Eleinte csak barátok voltunk, aztán fokozatosan egyre többet kezdtem érezni iránta. De ezt nem mondhattam el neki, mert azzal magamra haragítottam volna a távoli Kim dinasztiát, a Nap uralkodóit. Legidősebb fiuk, Kim Jaejoong a jegyesem… Erős, uralkodásra termett férfi, aki mindennél jobban a kezében szerette tudni az irányítást. Volt egy gyengéd oldala is, amit csak nagyon kevesek ismertek… köztük én. Nem akartam őt megbántani azzal, hogy elmondom, mást is szeretek… mert ő lesz a férjem és a békéért még a boldogság legapróbb morzsáját is képesnek kell lennem feláldozni. Ugyanis oly hatalmas erővel rendelkeznek, hogy a Földet örök sötétségbe boríthatják… ez pedig egyenlő lenne a bolygóm végével… Jól is ment a titkolózás, egészen a végzetes napig…

   - Hyori, te meg mégis mit képzelsz? Hogy titkolhattad el ezt előlem?? – Jaejoong őrjöngve rontott be a hálómba, miközben épp öltöztem.

   - Jae, te meg miről beszélsz? Kérlek, higgadj le és úgy mond el.

   - Milyen kapcsolatod van neked azzal a Holdi majommal??

   - M-mi? Én…

   - Szóval igaz? Megcsaltál, te kis…!

   - Nem, dehogy! Hallgass meg, kérlek! Igen, tényleg kedvelem Jung Sot, de soha nem történt köztünk semmi, mert téged szeretlek. – felálltam a fésülködő-asztalomtól és közelebb mentem hozzá. – Megígértem, hogy melletted leszek és ezt nem szegem meg.

   - Akkor képes lennél minden kapcsolatot megszakítani vele a kedvemért?

   - Nem kérhetsz ilyet, ugyanolyan fontos nekem, mint te.

   - Ha igazán szeretnél, megtennéd… Tudod nagyon jól, hogy a néped életével játszol.

   - Jae, nem teheted ezt!

   - De, nagyon is megtehetem! A markomban vagy, ahogy az egész világod is! – minden köszönés nélkül kiviharzott a szobámból. Felkaptam magamra a köntösömet és utána szaladtam. A folyosón értem utol, ahol megfogtam a csuklóját és megállítottam. – Jaejoong, kérlek!! Miért kételkedsz a hűségemben? Soha nem adtam rá okot, úgy gondolom.

   - Akkor mégis mivel magyarázod, hogy a Hold egyre közelebb kerül a Földhöz, mi??

   - Azt… nem tudom…

   - Na látod! Tudom, hogy félre léptél azzal a kis…

   - Azzal a kis… Fejezd csak be a mondatodat. – Jung So a falnak támaszkodva ácsorgott előttünk.

   - L-leeteuk…?!

   - Ó, szóval már becenevet is adtál neki? Szép, mondhatom! Te utolsó kis ri…

   - Ki ne merd mondani! – Teuk fenyegetően közeledett Jae felé.

   - Ne, hagyd őt, kérlek!

   - De… azt akarta rád mondani, hogy…

   - Jung So, kérlek! – kettejük közé álltam – Várj meg a kertben, nemsoká megyek és mindent megbeszélünk. Jó?

   - Rendben… de a közelben leszek, ha kellenék.

   - Ne félj, nem lesz bajom. Te pedig gyere vissza velem. – magam után húztam Jaejoongot a szobámba.

   - Nekünk nincs miről tárgyalnunk! Egy héten belül elsötétedik itt minden! Végeztünk!

   - Kicsim, kérlek! Bármit megteszek, amit csak akarsz… egyedül azt nem, hogy őt elhagyom. Nélküle ugyanúgy milliók halnának meg a Földön, mint a ti éltető fényetek nélkül. Ezért kérlek, ne lépj felelőtlenül.

   - Már mindegy, megteszem…

Jaejoong P.o.V.

            Mikor a szüleim azt mondták, hogy elrendezett házasságom lesz, nem akartam hinni a fülemnek és lázadtam is ellene. De mikor megláttam Hyorit… a szavam is elállt. Gyönyörű, okos… és könnyen irányítható, ha az érzéseire hat az ember. Tökéletes lesz mellém… legalábbis így gondoltam, míg meg nem tudtam a kisebb afférját a holdi kölyökkel. Kis herceg csak, akinek a hatalma épp csak elég pár szolgálója ugráltatására… ő nem lehet ellenfél nekem. De valamiért mégis tartottam attól, hogy ő elveheti tőlem Hyorit… és a félelmem be is igazolódott. Egy, a földi kastélyban dolgozó cselédlánytól tudtam meg, hogy mostanság nagyon sokszor találkozgatna, ezt pedig nem tűrhettem szó nélkül…

   - Hyori, te meg mégis mit képzelsz? Hogy titkolhattad el ezt előlem?? – nem pont így akartam kezdeni, de annyira felment bennem a pumpa, hogy egyszerűen nem bírtam türtőztetni magam.

   - Jae, te meg miről beszélsz? Kérlek, higgadj le és úgy mond el.

   - Milyen kapcsolatod van neked azzal a Holdi majommal??

   - M-mi? Én…

   - Szóval igaz? Megcsaltál, te kis…!

   - Nem, dehogy! Hallgass meg, kérlek! Igen, tényleg kedvelem Jung Sot, de soha nem történt köztünk semmi, mert téged szeretlek. Megígértem, hogy melletted leszek és ezt nem szegem meg.

   - Akkor képes lennél minden kapcsolatot megszakítani vele a kedvemért?

   - Nem kérhetsz ilyet, ugyanolyan fontos nekem, mint te.

   - Ha igazán szeretnél, megtennéd… Tudod nagyon jól, hogy a néped életével játszol.

   - Jae, nem teheted ezt!

   - De, nagyon is megtehetem! A markomban vagy, ahogy az egész világod is! – nem akartam tovább hallgatni a hazugságait, ezért inkább se szó se beszéd kirohantam.  A folyosón utolért és visszatartott. – Jaejoong, kérlek!! Miért kételkedsz a hűségemben? Soha nem adtam rá okot, úgy gondolom.

   - Akkor mégis mivel magyarázod, hogy a Hold egyre közelebb kerül a Földhöz, mi??

   - Azt… nem tudom…

   - Na látod! Tudom, hogy félre léptél azzal a kis…

   - Azzal a kis… Fejezd csak be a mondatodat.

   - L-leeteuk…?!

   - Ó, szóval már becenevet is adtál neki? Szép, mondhatom! Te utolsó kis ri…

   - Ki ne merd mondani! – a kis herceg megindult felém és én is hasonlóan tettem.

   - Ne, hagyd őt, kérlek!

   - De… azt akarta rád mondani, hogy…

   - Jung So, kérlek! – ha Hyori nem áll közénk, biztosan elkaptam volna a nyakát és nem engedtem volna, amíg szuszog – Várj meg a kertben, nemsoká megyek és mindent megbeszélünk. Jó?

   - Rendben… de a közelben leszek, ha kellenék.

   - Ne félj, nem lesz bajom. Te pedig gyere vissza velem.

   - Nekünk nincs miről tárgyalnunk! Egy héten belül elsötétedik itt minden! Végeztünk!

   - Kicsim, kérlek! Bármit megteszek, amit csak akarsz… egyedül azt nem, hogy őt elhagyom. Nélküle ugyanúgy milliók halnának meg a Földön, mint a ti éltető fényetek nélkül. Ezért kérlek, ne lépj felelőtlenül.

   - Már mindegy, megteszem… hacsak el nem hagyod őt. Válassz, ő vagy én?!

   - Nem tehetem ezt. Ha őt eldobom, akkor a tengerek vize eláraszt rengeteg szárazföldi területet! Ennyire szívtelen még te sem lehetsz! Vagy ha igen, akkor nagyon félreismertelek és valóban jobban járnék Jung Soval.

   - Ezt mond még egyszer és már holnap elindítom a folyamatot!!

   - Mi?? Te most komolyan…

   - Nos, ki mellett döntesz?

   - Ezt még át kell gondolnom. Holnap adok választ, most viszont tűnj innen! Nem akarlak ma már többet látni!

   - Azt a kis izét bezzeg igen!

   - Takarodj kifelé innen!!

   - Holnap tudni akarom a megfelelő választ!

   - Menj el!!

Amilyen gyorsan csak lehetett hazautaztam és a biztonság kedvéért elkezdtem előkészíteni a dolgokat, ha nem úgy döntene, ahogy az nekem jó.

Leeteuk P.o.V.

           Otthonról sokszor csodáltam, kémleltem a szomszédságunkban lévő Földet. Valamiért úgy éreztem, hogy hozzá kell a mi kicsiny országunknak tartoznia…

A szüleimet kísértem el egy tárgyalásra, mikor véletlenül belebotlottam abba a lányba, aki fenekestül felforgatta a világomat… még egy indokot találtam arra, hogy csatlakozzunk a Földhöz. Ez viszont csak házasság lévén történhetett volna meg, de Hyorinak már van jegyese… sajnos. Ettől függetlenül igyekeztem minél többet találkozni vele, hogy legalább barátok lehessünk.

            Épp egy újabb ilyen találkozóra érkeztem, mikor veszekedésre lettem figyelmes. Hyori hangját egyből felismertem, a férfiét azonban nem… de amint megláttam tudtam, hogy kivel is állok szemben.

   - Na látod! Tudom, hogy félre léptél azzal a kis…

   - Azzal a kis…? Fejezd csak be a mondatodat. – hátammal a falat támasztottam, egyik lábamat pedig felhúztam.

   - L-leeteuk…?!

   - Ó, szóval már becenevet is adtál neki? Szép, mondhatom! Te utolsó kis ri…

   - Ki ne merd mondani! – megindultam felé és egyik kezemet elkezdtem felemelni.

   - Ne, hagyd őt, kérlek!

   - De… azt akarta rád mondani, hogy…

   - Jung So, kérlek! Várj meg a kertben, nemsoká megyek és mindent megbeszélünk. Jó?

   - Rendben… de a közelben leszek, ha kellenék.

   - Ne félj, nem lesz bajom. Te pedig gyere vissza velem.

Úgy tettem, ahogy kérte, egy padon ücsörögve vártam rá. Mikor kijött láttam rajta, hogy nagy a baj, de nem kérdeztem semmit, csak elé léptem és átöleltem.

   - Azt akarja… azt akarja, hogy válasszak kettőtök közt…!

   - Ssst! Nem kell mondanod semmit.

   - Leeteuk… én nem tudok dönteni.

   - Nem is szükséges. Ha azt akarja, hogy eltűnjek, akkor megteszem…

   - De… nem hagyhatsz itt!

   - Ne rajtam múljon a békétek.

   - Akkor sem teheted, mert… mert szeretlek!

   - Mi? Ezt miért nem mondtad eddig?

   - Mert… azt hittem, hogy nyilvánvaló…

   - Butus!

   - Miért is?

   - Csak mert ha elmondtad volna, akkor tudtam volna időben cselekedni, de így…

   - Úgy érted, hogy… te is…?

   - Igen, de azt hittem, ez nyilvánvaló.

   - Butus! De most mi legyen? Mert én mindkettőtöket egyformán szeretem…

   - Meg ne haragudj, de ilyen nincs. Biztos, hogy az egyikünkhöz jobban vonzódsz.

   - Miből gondolod?

   - A szemed mindent elárul.

   - És most mit mondanak?

   - Azt, hogy… bennem jobban bízol és talán, ha csak egy picivel is, de jobban kedvelsz.

   - Mi van, ha nem?

   - Akkor eltűnök innen minden harc és következmény nélkül… hagyom, hogy boldogok legyetek.

   - És ha igazad van?

   - Akkor, ha kell, elrabollak az oltár elől is és magammal viszlek a fagyos Holdra, ahova ő nem mer belépni.

   - Nem tudom… pedig holnap válaszolnom kell neki.

   - Ez esetben most megyek és hagylak gondolkodni. Nem akarlak befolyásolni a döntésben.

   - Már megtetted… De tényleg jobb, ha mész. Ha megvan a válaszom, akkor értesítelek róla, ígérem.

   - Rendben. Addig is, viszlát. – megpusziltam a homlokát, és távoztam a kastélyból.

Hyori P.o.V.

            Egész nap és este azon gondolkodtam, hogy mi lenne a helyes döntés, de semmi, nem tudtam rájönni. Össze-vissza forgolódtam az ágyamban, még aludni sem tudtam… Reggel úgy vánszorogtam ki a szobámból, ahogy egy hercegnőhöz nem illik… kócos hajjal, egy szál hálóingben. De a legmegdöbbentőbb az volt, hogy Jaejoong már ott várt az előtérben…

   - Nos, kit választottál?

   - Neked is jó reggelt… Téged, mert Leeteuk megígérte, hogy nem fog tenni semmit, akkor sem, ha te leszel. Szóval legyél boldog, és felejtsd el a támadást.

   - Te is az leszel, velem csak az lehetsz.

   - Miért vagy ebben olyan biztos? Megpróbáltál valaha is kedves, gyengéd lenni?

   - Szeretkezés közb…

   - Nem arra gondoltam. Ő mindig odafigyelt arra, hogy ha valami bajom volt, akkor nem próbálkozott be, nem akart állandóan tapizni… sokkal megértőbb, mint te valaha is leszel.

   - Akkor csak azért maradsz velem, hogy ne tegyem tönkre aprócska világodat? Már nem is szeretsz?

   - De, szeretlek… csak valamiért őt jobban. Viszont a béke érdekében feláldozom a boldogságom, ennyivel tartozok a népemnek.

   - Te nem vagy normális, ugye tudod?

   - Nem mondtál újat, de nem érdekel… Ez a kötelességem.

   - Hát jó… akkor egy hónap múlva a feleségem leszel, tetszik vagy sem.

Inkább nem válaszoltam neki semmit, csak elmentem a fürdőbe, hogy kicsit össze- és rendbe szedjem magam…

Mikor elmondtam Leeteuknek, ő nem mondott semmit, csak még egyszer utoljára megölelt, majd távozott. Azt hittem örökre, de megint tévedtem…

Az esküvő napján, a ceremónia előtt ültem a szobámban és azon gondolkodtam, hogy vajon akkor jól döntöttem-e? Egész végig azt hittem, hogy jól, de most, hogy eljött a nagy nap, valamiért mégis meginogtam… Az öltöztetőnők ott sürgölődtek körülöttem, de én ügyet sem vetettem rájuk. Aztán bejött egy nagyon kedves barátnőm a Napról…

   - Tudom, hogy ezt nem most kéne elmondanom neked, de… - idegesen ült le elém – A herceg… nyilvánosan meg akar téged szégyeníteni, amikor ott hagy az oltárnál.

   - Mi? Ezt honnan veszed?

   - Véletlenül hallottam, amint az egyik barátjával beszélte.

   - Mégis miért tenné ezt?

   - Azért, hogy az új barátnőjével lehessen. Szintén földi lány, egy nemesi család sarja.

   - Erről én miért nem tudtam??

   - Mert mindig a Napon találkozgattak…

   - És én ezért…? Hogy én mekkora marha vagyok!

   - Sajnálom, hogy csak most mondtam el…

   - Nem a te hibád, ne okold magad. Viszont nekem sürgősen ki kell találnom valamit.

   - Akkor nem is zavarlak. – felkelt és kiment a szobából. Ha Jung So most itt lenne… de örökre lelépett… elhagyott.

Szomorkásan indultam el a padsorok közt apámba karolva. Egyre jobban azt éreztem, hogy menekülni akarok innen, de a népemmel nem tehetem ezt… Végül megálltam Jaejoong mellett és magamra erőltettem egy mosolyt… Elkezdődött a ceremónia, de még mindig nem jött az isteni jel, ami arra utalna, hogy ez a házasság nem jöhet létre. Aztán…

   - Állj! Nem engedhetem, hogy Hyori hozzákösse ez életét ehhez a férfihez!

   - Leeteuk…?! Te meg…

   - Megígértem, nem?

   - Én azt hittem, hogy csak úgy mondtad…

   - Soha sem voltam ennél komolyabb. Velem jössz? – kezét felém nyújtotta, melyet örömmel fogadtam el.

   - Légy boldog az új barátnőddel, Jae!

   - Ezt honnan…?!

   - Nem lényeg… de remélem, a támadást elfelejted, mert nem én bontottam fel először a megbeszélteket.

Jung Soval kézen fogva hagytuk el a termet és pár órával később elutaztunk hozzájuk. Bár nem ahhoz a hőfokhoz voltam szokva, mégis jobban éreztem magam, mert ő velem volt… és velem is maradt örökre.