Vanessa
P.o.V.
A
sötét középkor… a történelem így nevezi azt a korszakot, amibe én
beleszülettem. A családom generációkkal korábban útra kelt, és mérföldekre a
szülőhazától telepedtek le egy hatalmas szigeten…
A
klán férfitagjai mind démonvadászok, akik egyetlen feladata a lények minél
hamarabbi kiiktatása. Szerencsétlenségemre én lánynak születtem, így nem
harcolhatnék… de apám rájött, hogy kitűnő érzékem van a teremtmények kilétének
megtalálásához és a reflexeim is jócskán átlagon felüliek. Ezért hamar
elkezdett engem tanítgatni, képezni, hogy ha arra kerülne a sor, meg tudjam
védeni magamat és a környezetemben lévőket is…
Ennek
már lassan 20 éve, azóta pedig hivatásos sárkányvadász lettem… álruhában. Fiúnak
álcáztam magam, hogy könnyebben elfogadjanak a vadászok körében…legalábbis
kezdetben. Később egy véletlen miatt fény derült a titkomra…
Épp egy újabb vadászat előtt álltam,
mikor bementem egy fogadóba, mivel nagyon megszomjaztam. Nem szerettem ilyen
helyekre járni, mert ide leginkább az aljanép jön és nem a legtisztességesebb
ügyleteit végzi… de hát szükség törvényt von. Természetesen, amilyen szerencsém
van, pont belefutottam egy rivális bandába…
- Nocsak, a kis Nessi! Mi járatban errefelé?
- Fogd be, Jack! Nem vagyok rád és a
hülyeségeidre kíváncsi.
- Most miért vagy ilyen morcos, szépségem? –
megfogta egy tincsemet és végigsimított rajta.
- Ne. Érj. Hozzám!
- Szépségem, ne játszd a nehezen kaphatót.
- Mondtam, hogy ne nyúlj hozzám!
- Miért, mit csinálsz? Nincsenek itt a
bátyáid, hogy megóvjanak.
Közelebb
léptem hozzá és rámarkoltam odalent. – Ha még egyszer csak egy ujjal is hozzám
mersz érni, gondoskodok róla, hogy ne legyél nemzőképes! Érthető vagyok?
- I-igen… - motyogta halkan.
- Nem értettem, mondanád kicsit
hangosabban?! – még erősebben megszorítottam.
- Igen!
- Örülök. Akkor most megyek is, mert vár egy
újabb gyíkocska. Pá, fiúkák! – intettem egyet feléjük, magamra kaptam a
köpenyem és elhagytam a fogadót…
Valójában
nem ez lesz az első alkalom, hogy találkozok vele, hiszen már korábban is
egymásba futottunk. Talán 6 éves lehettem, mikor először láttam őt a házunk
melletti susnyásban…
- Szia! – félénken lépkedtem az idegen fiú felé. Mikor megláttam
ezüstösen csillogó szemeit, már tudtam, hogy nem evilági.
- Ha jót akarsz magadnak, akkor most elmész innen… - mordult rám.
- De… én csak… - könnyek
gyűltek a szemembe. Láttam, hogy megsebesült a karja, csak segíteni akartam
neki…
- Azt mondtam, hogy
tűnj el! – szürke szemei hirtelen vöröses árnyalatban kezdtek izzani.
Hát
igen, nem volt épp döccenőmentes az első alkalom… ahogy a többi sem. Pont egy
hasonló vadászat során találkoztam vele ismét. Jó 5 napnyi járásra délen volt
egy kis falu, akit egy sárkány tartott rettegésben… ekkor talán 16 lehettem.
Megérkeztünk
a városkába. Úgy nézett ki, mintha évek óta nem lakna itt senki. Csukott
zsaluk, bedeszkázott ajtók… Vajon ennyire elvetemült lenne az a lény, aki itt
garázdálkodik?
Bekopogtattunk az egyik házba, de
semmi reakció. Átmentünk egy másikhoz, ott sem méltattak minket válaszra…
- Mi a fene folyik itt?- fordultam oda egyik bátyámhoz.
- Nem tudom, de
valószínűleg nem holmi manó csinálta ezt. Attól nem ijednének meg ennyire.
- Esténként szokott
portyázni, igaz?
- Igen, de még senki
sem látta, hogy mi is ő valójában.
- Váltott őrséget
tartunk éjszaka. Te kezded, én folytatom és Daniel lesz az utolsó. Megfelel
így?
- Mióta lettél te a
főnök? – kötött bele egyből Dan.
- Amióta vagy háromszor
olyan gyorsak a reflexeim, mint a tiéd. Plusz, én vagyok az egyetlen lány a
csapatban.
- Pont ezért kéne
elővigyázatosabbnak lenned…
- Tudom Dan, hogy a
bátyámként aggódsz értem… habár valójában sosem voltunk vérrokonok.
- Tudod, hogy ezt ki is
használhatnánk… - közelebb lépett hozzám, az állam alá nyúlt és felemelte a
fejem. – Senki nem mondhatná, hogy ne, hiszen nem vagyunk ténylegesen
testvérek.
- Dan, nyugi. – Kris
mögé állt és a köpenyénél fogva elhúzta tőlem. – Ha így folytatjuk, a
szörnyecske elszökik előlünk.
- Oké, keressünk valami
táborhelyet és némi élelmet is.
- Menjetek előre, én
szétnézek az erdőben. – intettem feléjük és rohanni kezdtem. Egy nagyon ismerős
érzés fogott el, ahogy közelebb értem rengeteghez. 10 éve is ugyanezt éreztem… mikor
Vele találkoztam…
Egyre beljebb haladtam az erdőben a
sziklafal mentén, mikor hangos robajlásra lettem figyelmes. Hatalmas kőkupac
zúdult le fentről. Épp el tudtam ugrani előlük, de… meglepő módon puhán
landoltam…
- Volnál szíves leszállni rólam? – szólalt meg a fiú. Feltoltam magam a
mellkasáról, kiszedtem arcomból a hajamat és a szemébe néztem… ugyanaz az
ezüstös tekintet…
- Te?
- Igen, én vagyok, de te ki vagy?
- Hát nem emlékszel? 1 évtizede ugyanígy egy erdőben találkoztunk…
- Nem igazán. A lényegtelen részletekre sose szoktam figyelni.
Visszagondolva,
még most is fájnak a szavai. De azóta felnőttem és nem hagyom, hogy az érzéseim
befolyásoljanak, amiket abban a pár napban fedeztem fel először…
Immár egyedül jöttem el, hiszen tudtam,
hogy most végeznem kell vele. „Nem
hagyhatom, hogy tovább pusztítson… nem engedhetem meg, hogy újabb emberek
haljanak meg miatta…” - gondolataim nem hagytak nyugodni, egyszerűen nem
tudtam a környezetemre figyelni, csak a belső hangok zaját hallottam
folyamatosan…
A
város szélén hatalmas tisztás terült el, de mégsem mondhatnám festői tájnak… szürke,
hamuvá égett növények… kábító kén szag… minden jel egy lényre utal.
Tovább
haladtam utamon, követve egy mély szántást, melyet a sárkány farka hagyott… megtanulhatna
jobban is rejtőzködni.
Nem kellett sokáig bandukolnom,
mikor hatalmas lángok csaptak fel körülöttem. Nem volt kiút, gyűrűt égetett
körém…
- Nocsak, Henry, mintha tüzes hangulatodban
lennél. Ezúttal ki húzott fel? – néztem körbe párszor, hátha meglátom.
- Vanessa, elég lassan találtál meg… kezdenek
tompulni a képességeid, nem gondolod?
- Te sem vagy épp a legjobb formádban. Ha
csak nem az volt a célod, hogy idejöjjek, akkor nem hagytál volna akkora
szántást, amiben még egy óriás is felbotlana.
- Jól látod a helyzetet, ide akartalak
csalni. Tudtam, hogy előbb vagy utóbb felbukkansz itt, hogy megölj, de nem
fogom magam könnyen adni.
- Ezt most úgy mondod, mintha korábban
egyszerű préda lettél volna… Viszont az évek során én is fejlődtem, nem tudsz
majd olyan lazán kijátszani, mint régebben.
- Milyen édes, ahogy próbálod leplezni az
igazat… még mindig ugyanolyan gyenge vagy, mert az érzéseid vezérelnek.
- Nem értem, hogy miről beszélsz. Talán
megsérült a fejed, vagy mi?
Henry
P.o.V.
A legősibb alakváltó démonok közé
tartozok. Emberi énemet kihasználva könnyedén elvegyülhetek a tömegben,
senkinek sem tűnik fel, hogy nem halandó vagyok… Sárkánynak születtem és akként
is halok meg… ha megöl valaki. Eddig senkinek sem sikerült elég közel férkőzni
hozzám, így nem kell félnem… legalábbis ezt gondoltam egészen addig, amíg nem
találkoztam Vele.
Kisgyerekként nem tudtam felfogni és
elfogadni, hogy szörnyeteg vagyok. Igen, annak tartottam magam, ezért többször
is próbálkoztam öngyilkossággal, de nem voltam rá képes egyszer sem…
- Kisfiam, azonnal tedd le azt! – szólt rám édesanyám, mikor meglátta,
hogy egy kés van a kezemben.
- Nem tehetem…
- Henry, rakd le azt a kezedből!
- Nem akarok szörnyként élni, olyan nehéz ezt megérteni?!
- Drágám, hogy mondhatsz ilyet? Nem vagy az.
- Dehogynem! Csak nézz rám! Anya, szerinted normális, hogy ilyen szürke
a szemem… nem is szürke, inkább ezüst. Egy normális embernek nem ilyen.
- Kicsikém, te így vagy tökéletes. Ha valakit ez zavar, akkor ne
foglakozz vele, de legfőképp ne magadat hibáztasd, hiszen te nem tehetsz róla… sokkal
inkább én.
- Ezért is megyek és véget vetek ennek az egésznek. Így senkinek sem
kell tovább szenvednie. - kirohantam a házból egyenesen be az erdőbe… Nem
tudtam, hogy hova is megyek pontosan, csak minél távolabb akartam onnan
kerülni…
Már
nagyon messze voltam az otthonomtól, szinte az erdő túloldalán. Leültem a
szélénél és ismét a késsel kezdtem játszani. Forgattam az ujjaim közt, dobáltam
a levegőbe… Aztán az egyik dobás után nem figyeltem rendesen, és ahogy leesett,
végigszántott a karomon… felkiáltottam, de gyorsan a szám elé kaptam a másik
kezem és igyekeztem visszafojtani a fájdalom legapróbb jeleit is…
Már pár perce csak azt figyeltem,
hogyan folydogál le a vér a karomon, mikor motoszkálást hallottam…
- Szia!
- Ha jót akarsz magadnak, akkor most elmész innen… - nem akartam, hogy a
közelembe jöjjön, mert akkor megsebesíteném őt is.
- De… én csak…
- Azt mondtam, hogy
tűnj el! – hirtelen minden elsötétült egy pillanatra, majd mindent vörösben
kezdtem látni.
Már
lassan 600 éves leszek, de hála egy bűbájnak, meg tudom őrizni emberi énem
fiatalságát. Így nem volt feltűnő, ha közöttük mászkáltam. Egyetlen hátulütője
a huszonéves kinézetem megőrzésének, hogy lányok tucatjai rohantak utánam nap,
mint nap… Ilyenkor általában a közeli erdőségekbe menekültem egy kis nyugalom reményében.
Aznap sem volt ez másképp…
Megint
egy csapat lány elől igyekeztem eltűnni… A fenyők árnyékában kifejezetten jól
lehetett aludni. Szerettem itt lenni, mert nem ismerte szinte senki azt a kis
utat, amit én is véletlenül fedeztem fel, így biztosítva volt a nyugalmam…
Egy sziklafal közelében feküdtem
le, alig 10-15 lépés távolságra. Pillanatok alatt elszunnyadtam, és arra
ébredtem fel, hogy valaki rajtam fekszik egy hatalmas robajlást követően…
- Volnál szíves leszállni rólam? – nem volt épp kellemes, hogy a
mellkasomon nehézkedik… bár igazából nem is volt olyan nehéz.
- Te?
- Igen, én vagyok, de te ki vagy? - mikor megláttam az arcát, egyből
tudtam, hogy ki az, de nem akartam lebuktatni magam.
- Hát nem emlékszel? 1 évtizede ugyanígy egy erdőben találkoztunk…
- Nem igazán. A lényegtelen részletekre sose szoktam figyelni.
- De… tényleg nem rémlik??
-10 év hosszú idő, és
nem hiszem, hogy fontos szerepet játszottál az életemben, mert akkor biztosan megragadtál
volna. Viszont igazán örülnék, ha végre nem rajtam pihennél, nem vagyok ágy.
- Ezer bocsánat…
Hosszú
ideig ez volt az utolsó találkozásunk. Nem hallottam felőle semmit, de nem is
igazán érdekelt, hiszen jobban érdekelt az erőm, a bennem rejlő ősi tűz, ami
folyamatosan rosszra sarkallt. Gyilkoltam, fosztogattam…
Néhány napja egy újabb városkában
portyáztam. Könnyű célpont volt, nem védte senki és semmi. A legtöbb vadász egy
lidércbandát próbált elkapni, így szabadon garázdálkodhattam. A legtöbb áldozatomat
a közeli tisztásra hoztam, ahol kisebb játszadozást követően végeztem velük.
Gyűrű alakban lángolt a környező növényzet, hogy ne menekülhessenek el…
Épp
pihenőt tartottam az egyik fa magasabban lévő ágán, mikor ismerős illatra
lettem figyelmes. Leugrottam a fáról és közelebb mentem. Amint megláttam, hogy
ki az, egyből felégettem az összes lehetséges menekülő utat körülötte…
- Nocsak, Henry, mintha tüzes hangulatodban
lennél. Ezúttal ki húzott fel?
- Vanessa, elég lassan találtál meg… kezdenek
tompulni a képességeid, nem gondolod?
- Te sem vagy épp a legjobb formádban. Ha
csak nem az volt a célod, hogy idejöjjek, akkor nem hagytál volna akkora
szántást, amiben még egy óriás is felbotlana.
- Jól látod a helyzetet, ide akartalak csalni.
Tudtam, hogy előbb vagy utóbb felbukkansz itt, hogy megölj, de nem fogom magam
könnyen adni.
- Ezt most úgy mondod, mintha korábban
egyszerű préda lettél volna… Viszont az évek során én is fejlődtem, nem tudsz
majd olyan lazán kijátszani, mint régebben.
- Milyen édes, ahogy próbálod leplezni az
igazat… még mindig ugyanolyan gyenge vagy, mert az érzéseid vezérelnek.
- Nem értem, hogy miről beszélsz. Talán
megsérült a fejed, vagy mi?
- Azt hiszed, nem tudom, hogy miért nem
öltél meg, pedig annyi lehetőséged lett volna rá… Még most is így érzel, ezért
jobban jársz, ha visszafordulsz, mert így esélytelen a dolog.
- Azt már nem! Nagyot tévedsz, az csak
pillanatnyi botlás volt.
- Valóban? – átléptem a gyűrűt és hirtelen
előtte termettem. – Ezt képes vagy a szemembe is mondani?
- Persze, miért ne?!
- Biztos? – még közelebb léptem hozzá. Már
csak pár centire volt arcom az övétől…
- Te meg mire készülsz, mi?
- Miért löktél el? Csak nem zavarban vagy?
- Tőled? Ugyan kérlek… ha te lennél az utolsó
férfi a földön, akkor sem érnél el nálam semmit.
- Én nem így gondolom… - jobb kezemet hátára
helyeztem és közelebb húztam magamhoz. Bal kezemet tarkójára csúsztattam,
ezáltal megtámasztva a fejét, hogy ne tudjon ficánkolni. Lassan közeledtem
felé, majd megszűntetve a köztünk lévő legkisebb légteret is, ajkaira tapadtam…
Eleinte próbált ellenállni, de végül megadta magát, így engedtem a
”szorításon”. Mindkét kezemet derekán pihentettem, miközben ő karjait nyakam
köré fonta…
- Várj! Te most… ugye nem azt akarod, hogy…?
- Mégis mit akarnék egy ilyen szép lánytól,
mint te.
- Ugyan, fejezd be…!
- Miért? Talán nem hiszel nekem? – jobb
kezemmel végigsimítottam arcán.
- Egy sárkánynak nem fogok bedőlni!
- Hova hátrálsz? – csuklóját elkapva húztam
vissza.
- Nem leszek a játékszered, hagyj békén!!
- Csak azért, mert vadászol rám, akkor az
azt is jelenti, hogy nem szórakozhatunk jól… legalább egy kicsit? Fura lány
vagy, ugye tudod?
- Tudom, de nem érdekel… főleg a te
véleményed nem.
- Miért lettél hirtelen ilyen hideg? Gyere,
majd én felmelegítelek. – széttártam előtte karjaimat és vártam, hogy
besétáljon… de nem jött. – Mire vársz, talán tapsra?
- Megmondtam, nem? Ha az utolsó lennél,
akkor sem!
- Ne legyél ilyen, nem áll jól neked, ha
morcos vagy.
- Nem fogok az áldozatommal henteregni.
- Akkor az előbb miért hagytad a csókot?
Miért nem löktél a földre?
- Mert nem bírtalak…
- Ha arrébb taszítani nem vagy képes, akkor
vagy nagyon gyenge vagy… vagy te is élvezted. Én a másodikra tippelnék.
- Tényleg azt hiszed, hogy ilyen gyenge
vagyok?
- Tedd le azt a kardot! Nem tehetsz ellenem
semmit, gyenge vagy! – megálltam a penge hegye előtt és vártam, hogy belém szúrja.
- Még mindig nem tudod elképzelni, hogy
megteszem?!
- Nem fogod, mert még mindig szeretsz.
Látom, ahogy remeg a kezedben a kard. – óvatosan megmarkoltam a fémet és
kirántottam a kezéből… meg sem tudta akadályozni. Olyan erővel dobtam el, hogy
egy kőbe fúródott… Átkaroltam a derekát, felemeltem és az egyik fának nyomtam
hátát. – Miért ellenkezel velem állandóan?
- Mert… mert nem szeretlek! És tegyél most
azonnal!
- Ezt ne nekem akard bemesélni, ha lehet.
Amint a közeledben vagyok, egyből leblokkolsz, mozdulni sem tudsz. – továbbra is
a fának nyomva tartottam. Mélyen a szemébe néztem és úgy kérdeztem meg tőle… -
Biztos vagy benne, hogy nem érzel irántam semmit?
- B-biztos!
- Megint elcsuklott a hangod, tehát hazudsz.
Miért teszed ezt, Seohyun?
- Én nem… Honnan tudod a nevem?
- Az évszázadok alatt ráértem kutakodni egy
kicsit. Tudom, hogy valójában nem ide valósiak vagytok, csak kivándoroltatok.
Nehéz lehetett neked egyedüli női vadászként, hiszen sokáig úgy kellett tenned,
mintha férfi lennél. Miért nem hagyod, hogy legalább egy kis időre igazi nőként
bánjak veled?
- Mert meg kell ölnöm téged… ez a feladatom
és kötelességem.
- Komolyan képes lennél megtenni? – közelebb
hajoltam hozzá.
- Meg ne merd tenni még egyszer!
- Ugyan miért ne? – még közelebb hajoltam és
lágyan megcsókoltam. Egy ideig megint ellenkezett, de végül mégis megadta
magát. Lábait összekulcsolta csípőm körül és nyakamnál fogva még inkább magához
húzott… Ahogy egyre jobban a kéj uralmába kerültünk, úgy szabadultunk meg egyre
több ruhadarabunktól és úgy haladtunk egyre beljebb az erdőben, hogy még véletlenül
se lássanak meg minket…
Vanessa P.o.V.
Kezdetektől fogva tudtam, hogy ez
lesz… Igaza volt, mikor azt mondta, hogy nem vagyok elég erős, de bizonyítani
akartam, hogy akár tévedhet is. Ehelyett viszont én tévedtem hatalmasat… nem
tudtam ellenállni a kísértésnek és végül megadtam magam. Nem kellett volna, de
megtettem. Érezni akartam forró, kissé kén szagú leheletét a bőrömön… puha ajkait,
amint az enyémeket kényeztetik… lágy, mégis férfias érintését, melytől
egyszerre rázott ki a hideg és öntött el a vágy melegsége.
- Nem fogod, mert még mindig szeretsz.
Látom, ahogy remeg a kezedben a kard. – igaza volt, gyenge vagyok… könnyedén
kirántotta a kezemből a kardot és messzire hajította. Átkarolta derekam,
felemelt és egy fának nyomott. – Miért ellenkezel velem állandóan?
- Mert… mert nem szeretlek! És tegyél most
azonnal!
- Ezt ne nekem akard bemesélni, ha lehet.
Amint a közeledben vagyok, egyből leblokkolsz, mozdulni sem tudsz. – még mindig
nem akart elengedni. Tekintetemet folyamatosan fogva tartotta ezüstös
szempárjával, nem hagyta, hogy elnézzek. - Biztos vagy benne, hogy nem érzel
irántam semmit?
- B-biztos!
- Megint elcsuklott a hangod, tehát hazudsz.
Miért teszed ezt, Seohyun?
- Én nem… Honnan tudod a nevem?
- Az évszázadok alatt ráértem kutakodni egy
kicsit. Tudom, hogy valójában nem ide valósiak vagytok, csak kivándoroltatok.
Nehéz lehetett neked egyedüli női vadászként, hiszen sokáig úgy kellett tenned,
mintha férfi lennél. Miért nem hagyod, hogy legalább egy kis időre igazi nőként
bánjak veled?
- Mert meg kell ölnöm téged… ez a feladatom
és kötelességem.
- Komolyan képes lennél megtenni? – egyre
csak közeledett felém.
- Meg ne merd tenni még egyszer!
- Ugyan miért ne? – az elején nagyon
igyekeztem nem átengedni magam az érzésnek, de nem bírtam türtőztetni magam.
Lábaimat csípője köré fontam és nyakát átölelve elmélyítettem csókjainkat… a
hangulat egyre csak forrósodott és szép lassan a ruhák szanaszét hevertek a
földön, mutatva az útvonalat, amerre haladtunk… végül megálltunk egy kisebb
barlang-szerű üregnél. Leültetett az egyik sziklára, szerzett pár vastagabb
ágat és mindet meggyújtotta, hogy fáklyaként használhassuk őket odabent… Ismét
felkapott, bevitt és hátamat neki támasztotta a hűvös kőzetnek.
- Ah! Ez hideg! – halkan felszusszantam.
- Bocsánat… - kezeivel megtámaszkodott a
falnál és azoknak döntötte hátamat – Így már jobb?
- Sokkal. – mosolyogva hajoltam nyakába,
melyet lágyan puszilgatni kezdtem.
- Ha így folytatod…
- Nem érdekel, tedd meg!
Nem
kellett sokat kérlelnem, szinte egyből egy határozott lökéssel belém hatolt.
Fejemet hátra hajtottam és hangosan felnyögtem a hirtelen jött érzések
sokaságától… egyszerre örültem és szenvedtem. Fokozatosan váltott egyre
gyorsabb tempóra, én pedig egyre szorosabban húztam magamhoz… - Szeretlek…! –
halkan fülébe súgtam azt az egy szócskát, amit még soha senkinek.
- Seohyun…
- Meg kéne… meg kéne ölnöm téged, de… nem
tudlak.
- Ssst! – mutatóujját számra tette – Most ne
beszélj!
Pár
pillanattal később hatalmas szuszogások és nyögések közepette mindketten
feljutottunk a csúcsra. Perceken keresztül csak öleltük egymást és egymás
vállára próbáltuk meg visszaállítani légzésünket a normális tempóra.
- Most mond még egyszer.
- Mit is?
- Amit az előbb súgtál a fülembe.
- Nem emlékszek semmi suttogásra…
- Segítsek emlékezni? Sze-rel kezdődött…
- Még mindig semmi…
- Ret-tel folytatódott…
- Nem rémlik ilyen…
- Lek-kel végződött…
- Mi is volt az eleje?
- Ne hülyíts!
- Szeretlek… de el kell tűnnöd innen.
- Mi??
- Ha én nem öllek meg, akkor a bátyáim
fognak. Ezt pedig nem hagyhatom, ezért el kell innen menekülnöd amilyen hamar
csak lehet. Ahonnan én jöttem, ott a sárkányok tiszteletben álló lények, sosem
ölnék meg őket. Menj oda, és amint lehet, én is követlek. Kérlek, tedd meg a
kedvemért!
- De… nem lesz itt egyedül bajod?
- Eddig sem volt, most sem lesz. Most viszont
indulj, a testvéreim már biztosan keresnek engem. – adtam neki egy búcsúcsókot,
aztán kiszaladtam a barlangból, összeszedtem a ruháimat és gyorsan felöltöztem,
majd visszatértem a fogadóba…
Még
pár napig a városban maradtam, majd végleg eltűntem onnan… ahogy Henry is.
Hetekig nem hallottam róla semmit, ezért úgy döntöttem, hogy hátra hagyom a
családomat és visszamegyek a szülőföldemre…
*Évekkel
később*
Azt hittem, mindent tudok a
sárkányokról, de tévedtem… Azon a bizonyos napon megfogant bennem egy gyermek…
Henry megkapta az első csókomat, az első „éjszakámat” és tőle lesz az első
gyerekem is. Nem lett volna szabad, de megtettük és most vállalnunk kell érte a
felelősséget. Ha megszületik, akkor olyan erőknek lesz birtokában, aminek még
soha senki, ezért nagyon kell majd vigyáznunk rá. De a családomért bármire
képes vagyok, és ezzel Henry sincs másképp, ebben biztos vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése