Boldognak
kellett volna lennem, hiszen csodás időszak elé néztem, de nem tudtam az lenni…
A barátomról - akit mindennél jobban szerettem és szeretek is - 3 éve nem kaptam
semmi hírt. Nem sokkal az után, hogy bevonult, bonyolódott a politikai helyzet,
így a határ menti területekre vitték. Előtte minden héten kaptam tőle egy
levelet, de ezek az üzenetek szép lassan elfogytak… Pontosan emlékszek minden
egyes szavára, amit az utolsó napon mondott.
Valamiért
napok óta csendes volt, nem olyan, amilyennek megszoktam. Párszor rákérdeztem,
de nem akart válaszolni. Gondoltam, úgyis elmondja, ha akarja…
Épp a vacsorát készítettem elő,
mikor hazaért és egy nagy huppanással landolt a kanapén.
-
Szia! Milyen napod volt? – egy pillanatra kiléptem a konyhából, hogy köszönni
tudjak neki, aztán vissza is mentem.
- Ki tudnál jönni, beszélnünk kell. – hallottam a hangján, hogy valami
nincs rendben.
- Gond van? – leültem mellé. Próbáltam nyugodt maradni, de legbelül csak
egyre idegesebb lettem.
- Ugye tudod, hogy nagyon szeretlek? – megfogta mindkét kezem és a
mellkasához húzta.
- Milyen kérdés ez? Persze, hogy tudom, hiszen…
- Akkor ígérj meg valamit.
- Jung Soo, mi a baj? Olyan furán viselkedsz.
- Csak mond, hogy megígéred!
- Neked bármit. De ne ijessz meg ennél is jobban, miről van szó?
- Ígérd meg, hogy ha én esetleg már nem leszek melletted, akkor is
boldog leszel. Keress magadnak mást és legyél vele, becsüld meg őt.
- Mi? Mégis hogy kérhetsz ilyet?!
- Múlt héten megkaptam a behívómat…
- Értem… Mikor kell bemenned?
- Holnap…
- Ilyen hamar… Meg kell néznem a húst, nehogy odaégjen. – felálltam és
visszamentem a konyhába. Nem akartam, hogy aggódnia kelljen miattam, ezért is
nem akartam előtte sírni… Megtöröltem könnyes szemeimet és megfordítottam a
tepsit a sütőben, aztán elkezdtem mosogatni, hogy ne maradjon minden későbbre.
Épp végeztem ezzel, mikor két erős kar fonódott derekam köré.
- Sajnálom… - állát vállamra tette és úgy súgta fülembe. Nyeltem egy
nagyot és megpróbáltam nem arra gondolni, hogy holnap… hogy holnap 2 évre
elveszítem őt.
- Ne tedd, ez a kötelességed. – karjai közt megfordultam és apró puszit
nyomtam arcára – Mindjárt kész a vacsi, szaladj és tusolj le.
- Hyori…
- Nyomás!
Amíg ő elment fürdeni, addig én
szépen megterítettem. Pár szál gyertya, vörösbor és az illatozó ételek… bárcsak
ne lett volna olyan a hangulat, mintha legalábbis az utolsó vacsoránk lenne. Tudtam,
hogy ez a napis eljön egyszer, de nem hittem volna, hogy ilyen hamar. Még annyi
mindent szerettem volna megtenni vele, de a munkája miatt nem igazán tudtunk
sokszor elmenni együtt valahova…
Az asztalnál ülve vártam rá, a
gondolataimba merülve. Mikor végre kijött, egyből felálltam volna, de ő finoman
visszanyomott a székre.
- Te készítetted,
én felszolgálom. – mosolyogva szedett a tányéromra, de… ez a mosoly nem volt
őszinte, a szeme mindent elárult.
- Köszönöm. – többet nem tudtam neki mondani. Így is nagyon kellett
vigyáznom arra, nehogy elgyengüljek.
- Inkább én tartozok köszönettel, hogy egy ilyen konyhatündér a barátnőm.
– leült velem szembe, miután magának is pakolt a tányérra.
Csendben fogyasztottuk
el a vacsorát, egyikünk se szólalt meg. Hiszen nem tudtunk volna másról
beszélni, mint az elválásról, arról, hogy mennyire fogunk hiányozni egymásnak,
hogy vigyázzunk magunkra… ezt pedig nem akartam. Azt szerettem volna, hogy szép
legyen az utolsó együtt töltött esténk. Mikor befejeztük, egy-egy pohár bor
társaságában áttelepedtünk a kanapéra… még mindig síri csendben.
- Én
is kérhetek tőled valamit? – felé fordultam – Nem lenne nagydolog…
- Mi lenne az?
- Minden héten írjunk egymásnak levelet. Ebből fogom tudni, hogy jól
vagy és… hogy élsz. Szeretném, ha ezt megtennéd nekem.
- Nem vagyok benne biztos, hogy kivitelezhető.
- Akkor legyen 2 hetes periódus. Mindegy, csak írj!
- Megpróbálom, de nem garantálhatok semmit.
- Köszönöm, már ez is elég nekem. – letettem a poharat a kávézó
asztalra, és boldogan karoltam át nyakát. – Szeretlek és mindig is szeretni
foglak! Ne kérd tőlem, hogy hagyjalak el, mert nem tudnálak. – közelebb húztam
magamhoz és megcsókoltam. Ha csak utoljára is, de szeretnék vele lenni. Érezni
akarom, ahogy ujjai végigszántanak forró bőrömön… ahogy perzselő ajkai az
enyémekhez érnek… ahogy a vágytól felhevült testünk egymáshoz préselődik.
Az
üveg bor szép lassan elfogyott, mi pedig már a háló felé araszoltunk,
útjelzőknek pedig csak a ruháinkat hagytuk… Ugyanolyan gyengéd is figyelmes
volt, mint mindig, de most mégis valami más volt. Az egyik legszebb, de
legfájdalmasabb estét töltöttük együtt.
-
Várni fogok rád, akármennyit is kell. – motyogtam halkan mellkasába.
- Ne tedd…
- Miért ne, hiszen szeretlek.
- Én is, ezért engedlek el. Jobb lesz neked, ha nem kell bizonytalanságban
élned.
- Úgyis visszajössz hozzám… ugye?
- Szeretnék, de…
- Semmi de, várni fogok rád. 2 év múlva abban a parkban foglak várni,
ahol először megismerkedtünk, a zenélő pavilonban.
- Hyori, kérl…
- Jó éjt! – adtam neki egy csókot, az oldalamra fordultam és igyekeztem
minél hamarabb elaludni…
Másnap reggel segítettem neki
összeszedni azt a pár dolgot, amit magával vihet. Az előszobában még váltottunk
egy búcsúcsókot, de nem mentem el vele a bázishoz… nem tudtam volna otthagyni
őt.
Eltelt 3 év, de ebből több mint 2
éven keresztül nem hallottam felőle semmit. Mégsem aggódtam annyira, mert
tudtam, hogy él… legbelül éreztem. Ráadásul biztosan jöttek volna, hogy
hivatalosan is közöljék velem a halálhírt. Vagy a szülei szóltak volna…
Csinosan felöltöztettem
mindkettőnket, hiszen most találkoznak majd először. Nem tudtam, hogy mit fog
hozzá szólni… Nem írtam meg neki, mert személyesen akartam vele közölni. Mivel
már egész ügyesen tudott totyogni, ezért kézen fogva sétáltunk el a parkig, ahol
mindketten leültünk arra a padra, ahol minden kezdődött…
Már
lassan 3 órája várakozunk itt, de még semmi, egy árva lélek sem járt erre. Most
kezdek csak igazán félni. „Mi van, ha…?
Nem, az nem lehet, ugye?” – idegességemben elkezdtem a pad előtt fel-alá
járkálni. Több mint 2 éve nem tudok róla semmit. Eleve eggyel többet volt bent…
mi lesz, ha tovább is ott tartják? Vagy, ha…?
-
Hyori… - a hang irányába kaptam a fejem. Ott állt az egyik fa mellett az
egyenruhájában, egy csokor rózsával a kezében. Alig akartam hinni a szememnek,
hogy tényleg őt látom. Odaszaladtam hozzá és megöleltem, hogy megbizonyosodjak
róla, ez nem álom, hanem a valóság. – Hiányoztál. – súgta a fülembe. Annyira
hiányzott már a hangja, az érintése.
- Te is nekem… nekünk. – elengedtem és a pad
felé mutattam – Ő a te kisfiad.
- Nem, a miénk. – odahúzott a padhoz és
leültetett. Letette mellém a csokrot, fél térdre ereszkedett és előszedett egy
gyűrűt a zsebéből. – Sajnálom, hogy olyan sokáig nem reagáltam, de nem volt rá
módom. Tudom, hogy ez nem a legromantikusabb, de…
- Igen! Ezerszer is igen! – annyira boldog
voltam, mint még soha. Felhúzta az ujjamra és megcsókolt. - Szeretlek. – búgtam
ajkai közé.
- Én is téged. Csak az tartotta bennem a
lelket, hogy tudtam, te idekint vársz rám. Végre hazaértem.
- Üdv újra itthon, a családod már nagyon
várt. Ő itt… - közelebb húztam a kisfiút – Hyun Soo.
- Ő tényleg… az enyém?
- 3 éves. Azóta nem voltam senkivel, amióta
bevonultál.
- Apu…
- Beszélni is tud? – meglepetten nézett a
gyermekre.
- Amint látod. Valószínűleg valaki sokat
emlegette „Aput”.
Felemelte
a fiút és megpörgette a levegőben. – Igen, apu végre itt van, és többé nem megy
el… legalábbis nem nélkületek. Szeretlek titeket!
- Mi
is téged. – melléjük léptem és megöleltem őket. A családunk így lett végül
teljes és többet, jobbat nem is kívánhatnék.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése