Imaginary letter to a guy who I can never meet...

            Where should I start? Introducing myself maybe? No, you already know me pretty well... We’ve been knowing eachother for over 3 years now. During all these years I’ve learnt a lot ofthings about you, the world and myself as well.

            We met as Na Rae and Siwon. At that time you were still in a relationship with a girl who later turned out to be a liar, a fake girl with fake feelings. At first none of us knew she would be like that so I was supporting you two. I was trying to convince her to stay whenever she wanted to leave and comfort you when you needed someone... when you needed a shoulder to cry on, to lean on I was there. As time went by (intentionally or not) I slowly fell for you. You could always cheer me up, you were always there for me when I had horrible days at school, when I was afraid of my exams, when mom was b*tching about something (she still does that a lot lol), when I simply needed a few nice words... you were there right by my side.

Then you left... left me behind because that girl who was supoosed to love you lied. You were broken and I couldn’t heal your heart. No matter how hard I’ve been trying or how strong my love for you was I just couldn’t help at all so you left. Deactivated all your accounts and left me for long months... but as I promised I stayed there and waited for you. I’ve been waiting for you all along because I missed the one who gave me the brightest smile noone could before, the one who gave me butterflies, who gave me so much to remember.

Then one day, out of the blue I got a notification about your new post. I didn’t know if I should smile or cry so I did both because I couldn’t have been happier, you were finally back, you were part of my life again. I said I don’t love you anymore but that was clearly a lie, I couldn’t get over you no matter how much I tried... and after a while you realized it too. We finally became a couple. Even though it was only a secret relationship, it still made me happier than nothing or noone  else did before. I was loved by the man I cherished the most, who meant my whole world.

But... I was too blind to realize I was the only happy one. You were suffering beside me, you had to search for happiness at other places... in other girls’ beds and arms. With each passing day we’ve been drifting more and more apart and before I could do anything you were already in love with someone else or... should I say it was like that the whole time? You’ve been loving someone who was taken, someone who never had thoughts of loving you as a man, someone who only saw you as a friend.

I was always by your side, always tried my best to cheer you up, to make you feel better, to... make you fall for me but I failed. Not only because I don’t look like her or like your ideal woman but because I was lacking a lot of things just like I still do.

            I really wish things were different. Maybe if I confessed earlier or haven’t said that white lie about my feelings then... maybe we would be still together. Maybe I’d still have a chance to be happy with the man I truly, wholeheartedly love. I really wish we could be ’a thing’ again but seems like it won’t happen ever again. You always have a crush on girls who don’t know how to appreciate what they have, who don’t know how to treat you well or how to show you the great parts of being in love... you’ve only seen the bad parts so far. If you let me I’d show you everything, I could make you happy.

Anyways~ even if I do leave now I hope you won’t forget that I’ll always care about you, think about you and... I’ll always love you because there’s no another man who could replace you in my life. You’ve given me plenty memories to remember, tons of butterflies and maybe a bit more tears than I ever deserved but hey~ that’s fine because maybe, just maybe one day you’ll turn my way, cross that invisible line and come to me.

Best of luck, babe.

Szeretlek, Jack.

            xoxo,

                        Your Mimi

Revenge

Régóta titkolok valamit az úgynevezett legjobb barátom elől. Nem akartam neki elmondani, mert hosszú idő óta ő volt az első, aki közeledett felém, aki meghallgatott, ha bajom volt… De valami megváltozott, már semmi sem úgy van, mint régen. Nincs elegendő ideje rám, minden sokkal fontosabb neki. Pedig én neki szenteltem az életem, annak, hogy vele legyek. Eleve sem voltam ember, most viszont végképp nem vagyok az, már nem tudok az lenni… A viselkedésével, a hozzáállásával egy szörnyet teremtett. Soha nem tudtam volna neki ártani, de egy érzelmek nélküli lényt csinált belőlem, akit csak az érdekel, hogy mihamarabb visszaszerezhesse azt, ami az övé… a szívét. Már azt is kitaláltam, hogyan teszem majd, csak a megfelelő alkalmat kell kivárnom.

   - Nem akarom, hogy emiatt rosszul érezd magad… egyáltalán, hogy miattam.

   - Késő bánat… De tudod mit? Majd meg tudod te is milyen k*rvasz*r értelmetlenül és bizonytalanságban várakozni, mikor majd én mondom azt, hogy "Bocs, most nem érek rá, mennem kell valahova vagy épp tanulni.". – megint egész nap ignorált, ezért este felkerestem a lakásán és neki estem, szó szerint. Vállainál fogva a falnak löktem és nem engedtem el egy percre sem.

   - Azt hiszed, én soha senkire nem vártam? Azt hiszed, nem tudom milyen feleslegesen várni? Hát akkor nagyon tévedsz!

   - Rám sose kellett várnod, én mindig az ígért időben vagy 1-2 perces csúszással itt voltam… De minek??

   - Nem rád kellett várnom, hanem másokra… de nem fontos. Vezesd le rajtam a feszültséget, ha már miattam kell szenvedned.

   - Mire megyek vele? Semmi sem fog változni, minden marad ugyanúgy… ha bármit is elérhetnék vele, akkor nem itt tartanának a dolgok… Csak kezdem nagyon megutálni egyszerre a sós és édes ízt.

   - Akkor ne edd! Én most nem tudok majd eleget tenni az elvárásaidnak, de nem fogok eltűnni.

   - Ne is tegyél eleget! Rohadj meg az átkozott könyveiden! Másra úgyse jók… De ha nem reagálok az üzeneteidre és hívásaidra, akkor ne csodálkozz! El fogok szépen tűnni, nem fogsz megtalálni.

   - Tudod mit? Ezúttal nem tartalak vissza, ha el akarsz menni, elmész, ha akarsz, visszajössz. Ha akarsz, kidobhatsz, mint a szemetet, mert látom, hogy nincs szükséged a mostani énemre, változni pedig nem fogok.

   - Én meg már túl sokat változtam feleslegesen! A régi barátaimat elvesztettem, újak pedig… milyen újak? Majd megoldok mindent szépen egymagam, ahogy régen is!

   - Örülök, hogy azok után, amit tettem érted, nem tekintesz a barátodnak. Én vagyok mindenért a hibás mindig. Lehet, hogy ne mondom, hogy fáj, de te vagy az az ember, akitől február vége óta annyi fájdalmat kaptam, mint egész életemben soha senkitől, de ennek ellenére befogtam a szám, és arra figyeltem, hogy erőmön felül próbáljak segíteni neked, de szerinted minden felesleges. Akkor én is felesleges vagyok? Tehát ha meghalnék, sem hiányoznék neked?

   - Nem, tényleg nem tartalak annak… sokkal többnek véltelek, szinte testvérnek, lelki társnak… és nem, nem minden a te hibád, jórészt az enyémek. A fájdalomról meg nekem ne beszélj, mert nem csak te szenvedsz azóta! Soha a büdös életbe nem sírtam meg ennyit senki miatt, most meg egy nap alatt bepótolom az elmaradást, mert k*rvára feleslegesnek érzem magamat és az állandó várakozást! Boldogabb életed lenne nélkülem, ismerd csak el nyugodtan, már úgy is tudom.

   - Képzeld, nem lenne boldogabb. Egyszerűbb lenne, de hiányozna a másik felem. Ha tetszik, ha nem. És szeretnélek újra boldognak látni.

   - Boldogság… elég relatív dolog, mindenkinek mást jelent, nekem például azt, hogy akivel tényleg szeretnék beszélni, azzal nem vagyunk holmi nevetséges időkorlátok közé szorítva, bármikor és bármennyit dumálhatunk… akkor lennék boldog, ha nem kéne órákon vagy fél napokon keresztül várakoznom azért, hogy A fontos személlyel legyek. Akkor lennék boldog, ha végre visszaadnád a kib*szott k*rva szívemet! – a padlóra löktem és ráültem csípőjére. Bal kezemmel megtámaszkodtam feje mellett, jobb tenyeremet pedig mellkasára tettem.

   - Vedd vissza, ha nem akarod, hogy nálam legyen!

   - Az lesz, ne aggódj. – megemeltem a kezem és egyetlen gyors mozdulattal kirántottam szívét, mely még dobbant párat ujjaim közt. – Látod, megmondtam, hogy visszaveszem. Bár ne így kellett volna… Még nagyobb szörnyet teremtettél belőlem, mint ami voltam. Gumihonak születtem, aki a gyilkolásért él. – lecsuktam szemeit és tovább álltam, új áldozatot keresni.

What Should I do? (last part)

Yesung P.o.V.

            Nem gondoltam volna, hogy azok után, ahogy elváltak útjaink, pont ő fog majd írni nekem minden héten levelet. Tulajdonképp csak Ő foglakozott velem, még a családomtól sem kaptam semmit. Azt hiszem, ha Ő nincs, akkor már rég megbolondultam volna a katonaságnál. Minden kicsi apróságról kisebb regényt írt, amiket örömmel olvastam el, mert így legalább képben maradtam a kinti dolgokkal kapcsolatban. Elmesélt nekem minden egyes szerelmi sokszöget, hogy ki kivel jár, kik szakítottak, milyenek a tanárok… tényleg mindent. Csak egyetlen - talán nem is annyira - apróságról nem esett szó… a gyerekről sose írt semmit. Megtartotta vagy elvetette, nem tudom.

Hogy a bent látottak, tapasztaltak miatt-e vagy a folyamatos támogatása miatt, nem tudom… de úgy éreztem, hogy valami legbelül megváltozott. Egyre inkább vágytam arra, hogy kiengedjenek végre és találkozhassak Vele. A két év alatt elkezdtem egyre jobban ragaszkodni az érzéshez, hogy tartozok valahova, hogy fontos vagyok valakinek. Nem mondanám 100%-os bizonyossággal, hogy szerelmes vagyok belé, de nagyon megkedveltem, ez megdönthetetlen tény.

Minden egyes üzenetbe belerejtett egy-egy apró információt magáról is, így egyre jobban meg tudtam ismerni Őt. Édes, gyengéd, szereti a gyerekeket… tökéletes anyuka lenne belőle. Nagyon remélem, hogy nem ment el orvoshoz és „ölette” meg a babát, mert… szeretném, ha… együtt felnevelnénk a kicsit. Szeretnék egy olyan családot, amilyen nekem sose volt. Olyat, ahol a tagok gondoskodnak egymásról, ahol a gyerekek szeretetben nevelkedhetnek, és nem lesznek elkényeztetve csak azért, mert a szülők nem érnek rá velük foglalkozni. Vele el tudok képzelni egy ilyen famíliát… jelenleg csak Vele.

            Elérkezett végre a nagy nap, amikor elhagyhatom a bázist… véglegesen. Visszakaptam a még első nap leadott holmimat, cserébe pedig szépen összehajtva adtam le az egyenruhát, mellé tettem a bakancsot és az egyéb kiegészítőket. Minden apróságom, az összes levelet beleraktam a táskámba, hátamra kaptam és elindultam kifelé a fő kapuhoz. Útközben még elköszöntem attól a pár embertől, akikkel jóba lettem ebben a 2 évben, aztán amint nyílt a hatalmas fémszerkezet, egyből kiléptem rajta egy utolsó szalutálást követően.

Alig bírtam magammal, mindenfelé Őt kerestem. „Vajon merre lehet, mikor jön már? Olyan lesz majd, mint amilyennek elképzeltem? Sokat változott? A gyerek… őt hozza, ha egyáltalán megtartotta?” – rengeteg kérdés merült fel bennem egyszerre, de egyikre se tudtam a választ. Gondolatmenetemből egyik régi barátom zökkentett ki.

   - Jong woon, üdv újra köztünk. – felém nyújtotta kezét, én pedig örömmel viszonoztam a gesztust.

   - Végre kint vagyok. Viszont… Félre ne érts, örülök, hogy itt vagy, de… Sun Jae hol van? Azt mondta, hogy…

   - Oh, jó is hogy említed. Közbe jött neki valami, ezért megkért, hogy adjam ezt oda neked. – a kezembe nyomott egy kis dobozt.

   - Ez meg mi?

   - Csak a postás vagyok, a tartalmát én sem ismerem.

   - Oh… értem, azért köszi. – leszedtem a dobozka tetejét, egy kulcsot rejtett és egy pici cetlit, amin egy cím volt. Azonnal taxiba ültem és meg sem álltam a házig…

A hatalmas panelrengetegben volt egy kisebb társasház, annak pedig egy tetőtéri lakásához tartozott a kulcs. Lassan, vegyes érzelmekkel és gondolatokkal tele battyogtam fel a lépcsőn. „Miért nem jött elém? Hogyan is kerültem ide? Mit akarhat elérni azzal, hogy ide hívott?”

A kulcsot óvatosan a zárva helyeztem és elfordítottam. Lenyomtam a kilincset és kinyitottam az ajtót…

   - Isten hozott itthon, Jong Woon.

Sun Jae P.o.V.

            Tudom, hogy nagyon csúnyán váltunk el akkor, de… túlságosan szerettem mindennek ellenére, nem tudtam pont akkor magára hagyni. Tudom, hogy megszállottnak tűnhettem a többi katona szemében… és talán az Övében is, de ez volt a legtöbb, amit Érte tehettem. Minden héten küldtem neki egy levelet, amiben megírtam, hogy mik történtek az elmúlt napokban az egyetemen. A legapróbb dolgokról is elmondtam a véleményem, nem hagytam ki egyetlen részletet sem. Reméltem, hogy legalább ezzel megkönnyítem egy kicsit az életét odabent… vagy legalább feldobom egy kicsit a napjait pár hírmorzsával. Nem hittem volna, hogy lehetséges, de ebben a 2 évben csak még jobban belé szerettem.

Az egyik utolsó üzenetváltásban megígértette velem, hogy ott leszek vele, amikor elhagyja a bázist. De a legvégső pillanatban meggondoltam magam, szerettem volna neki meglepetést okozni. Megkértem egyik közös barátunkat, hogy adja át neki a tetőtéri lakás egy kulcsát egy kis dobozba rejtve. Tudom, hogy nem fog neki örülni, hogy nem mentem oda, de ennek talán jobban fog örülni…

Szépen felöltöztünk, kitakarítottam az egész apartmant és izgatottan vártuk, hogy mikor jön már meg. Amint kulcscsörgést hallottunk, egyből mind felpattantunk és közelebb mentünk. Kinyílt az ajtó és egy döbbent srác állt velünk szemben.

   - Isten hozott itthon, Jong Woon. – megfogtam a kicsik kezét és elé vezettem őket.

   - Itt meg… ők?

   - Nem tudtam megtenni…

   - De kettő…

   - Ikrek. Viszont ne aggódj, nem erőltetek semmit. Ha nem aka…

   - Akarom!

   - Jong Woon…

   - Szeretlek és veled szeretnék… nem is, akarok családot alapítani.

   - Én is szeretném, már nagyon régóta. Mindig is rád vártam, ha kell, még sokszor 2 évet is kibírtam volna. Ezt a lakást is azért vettem, hogy legyen hely a gyerekeket nevelni. Velünk maradsz?

   - Örökre.

   - Örökre. – ő felkapta a kisfiút én pedig a kislányt és megtörtént az első családi nagy ölelés. Az első, de semmiképp sem az utolsó…

Üldözők és üldözöttek (Siwon OS)

Azt hittem, a legutóbbi sikító szellemnél már semmi sem lehet rosszabb, de hatalmasat tévedtem. A húgomat elrabolta egy vérfarkas, unokatestvéremet pedig megölte egy gumiho. Régóta űzte már a rókát, ám az folyton túljárt az eszén, és mindig kicsúszott a kezei közül. Balszerencsés időszak köszöntött a klánra. Az én feladatommá vált, hogy megbosszuljam rokonom halálát, de az égiek megint csak keresztbe tettek. Egy fogadóban vártam rá, meg akartam figyelni, mielőtt cselekedni kezdenék. Sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen fenevad vált ki belőlem ilyen heves érzelmeket. Abban a pillanatban, hogy a szemébe néztem, teljesen elvesztem.

-          Hé, Siwon! Csukd be a szád, mert belerepül egy légy – bökött oldalba a csapos.

-          Mi? – gyorsan összeszedtem a gondolataimat – gyakran jár ide…?

-          Na Rae? Az utóbbi időben szinte minden nap, miért?

-          Nem fontos…

-          Csak nem felkeltette az érdeklődésedet?

-          Baj, ha igen?

-          Azt mondják, különleges teremtés. Igaz, ami igaz, különös szépség…

Mellém lépett, és rendelt magának. Teljesen összekuszálta a gondolataimat. Meghívtam egy italra, és beszélgetni kezdtünk. Nos, a taktikám megvolt. Első lépés, a bizalomba férkőzés. Ez pár hét alatt sikerült is, egészen addig nem volt baj, míg a következő teliholdkor találkozóra hívott. Elfogadtam a meghívást, most vagy soha! Az erdő szélén találkoztunk. Tudtam, hogy veszélyben vagyok, hogy az életemmel játszom, de annyira elvarázsolt, nem tudtam ellene védekezni.

-          Meg akarsz ölni, igaz? – szegeztem neki a kérdést.

-          Én… Hogy gondolhatsz ilyet? – hárított.

-          Tudom, hogy a rókák szeretnek teliholdkor gyilkolni.

-          Te… ezt meg honnan tudod? – nézett rám villogó szemekkel.

-          Vadász vagyok – vontam vállat, és mielőtt tiltakozni tudott volna, mellé léptem, és magamhoz húztam – meg kellene, hogy öljelek, de én képtelen vagyok rá – finoman végigsimítottam az arcán, és megcsókoltam.

-          Szóval játszani szeretnél? – elhúzódott, majd a földre lökött.

-          Te ölted meg az unokatestvéremet…

-          Oh, még egy vadász a nagy klánból? – gúnyolódott – Jó lesz veled szórakozni, mielőtt meghalsz – felkacagott.

-          Nem tudsz te engem megölni! – tarkójánál elkaptam, ajkaira tapadtam, miközben magam alá gyűrtem.

Ő az oldalamat kezdte simogatni. Kereste a májamat, de nem érdekelt. A vágyaim sokkal erősebbek voltak, mint a józan eszem unszolása.

-          Kapjátok el! – hallatszott egy kiáltás.

Felkaptam a fejem, és hátrafordultam. Apám kő merev, érzelemmentes arca magamhoz térített, de már túl késő volt. Na Rae ezalatt eltűnt a sűrű erdőben. Lassan felálltam és szembe néztem a családommal.

-          Csalódtam benned – mondta apám hidegen – fogjátok le! A börtönben talán megjön az esze…

-          Tessék?!

Tudtam, hogy amit tettem, elfogadhatatlan, de soha nem hittem volna, hogy képesek ilyesmire.

-          Te maradtál nekem egyedül. És elárultál – fordult meg apám, és elindult haza – Többé nem vagy a fiam!

Szavai visszhangoztak az éjszaka csendjében, teljesen letaglóztak.  Ketten lefogtak, és hátrakötötték a kezem. Nem tiltakoztam. Egy róka elcsavarta a fejemet, elbuktam a küldetésem közben, és a családomat is elvesztettem… Ennél a halál is jobb lett volna. Elvették minden fegyverem, és bezártak az egyik sötét cellába. A sötétben kezdtem elveszteni az időérzékemet, és minden reményt. Nagyjából két hete tengődhettem a cellában, amikor két tompa puffanást hallottam. Összeestek az őrök, mozdulatlanul feküdtek a földön.

-          Ki jár odakint? – kérdeztem gyanakodva.

-          Állj hátrébb - suttogta egy ismerős hang.

Engedelmeskedtem neki. A következő pillanatban a cellaajtó tokostul kiszakadt a helyéről. Pontosabban a húgom kitépte.

-          Te élsz? – elképedve bámultam rá.

Bólintott egy aprót, de nem kerülte a tekintetemet. Szorosan megölelt, majd azonnal el is hátrált.

-          Menekülj, amíg lehet. Apánk sosem fog megbocsátani egyikünknek sem. Többé mi sem találkozhatunk…

-          Mi a baj?  - kérdeztem aggodalmasan, mire végre rám szegezte sárgán izzó szemeit.

-          Én már…

-          Nem vagy ember – suttogtam, ő ismét bólintott.

-          Keresd meg a rókát, ő segíthet neked! Én nem maradhatok tovább, soha nem felejtelek el…

-          Miért pont őt?

Alig, hogy kimondtam, ő már el is tűnt. Egyedül maradtam a sok megválaszolatlan kérdésemmel. Gyorsan szereztem pár fegyvert az eszméletlen őröktől, majd követtem testvérem példáját, és menekültem az életemért…

You must forget me even if you don't want to!

Alig egy éve ismertük egymást vele, de szinte egyből a legjobb barátnőmnek tartottam. Mindent elmondtam neki, amiről úgy gondoltam, hogy szükséges tudnia. Imádtuk és talán még most is imádjuk egymást, de… valami megváltozott, sajnos rossz irányba. Rengeteget veszekszünk, olykor a leglehetetlenebb hülyeségeken, máskor pedig komoly dolgokon.

A legutóbbi alkalommal túlságosan elfajultak az események …

   - És nem értem mit vársz tőlem. Én annak idején nyitottam feled. Mikor fájt az élet és el akartál tűnni melletted álltam és visszahoztalak. Egyszer sem említettem a problémáimat, pedig voltak. Majdnem meghalt a nagyanyám… de mindent háttérbe szorítottam, hogy neked tudjak segíteni. De te ezzel sem vagy megelégedve. Meg akarod szűntetni a magánéletemet és közben tönkre teszed magadat.

   - Igazad lehet... ezért is mondtam már annyiszor, hogy hagyjuk az egészet a fenébe. Akkor neked megmaradna az életed, én pedig... újra a régi, csendes, "anyuci pici lánya" lennék. Az elején biztos fájna, de meg lehetne szokni... ahogy minden mást is megszokik az ember. Amúgy nekem sem volt fényes az életem... valószínűleg most jön ki rajtam az a sok minden, amire anno a pszichodoki azt mondta, hogy "nincs semmi baja". Apám a folytonos alkoholizálásával teljesen leszívta az életerőmet és -kedvemet, de ezt nem mutathattam, egy "mű L" került elő, akinek nem fájt semmi, folyton mosolygott, nem volt szeretethiánya. Aztán jöttél te... Kezdtem magam biztonságban érezni, azt éreztetted velem, hogy fontos vagyok... az álarcom elkezdett folyamatosan lekerülni és az eddig elfojtott dolgok felszínre kerülve főleg rajtad csattantak… csattannak. Olyan érzésem van, hogy ha nem vagy a közelemben, akkor megint egyedül vagyok, védtelenül és fáj újra felvenni az álarcomat, mert már túlságosan is ragaszkodok a "tartozok valakihez (és valahova)" érzéshez, ami mélyen belül ott motoszkál és azt mondja, hogy "ha másért nem is, legalább érte, értük folytatnod kell". De amint magamra hagysz, ez a hang elhallgat és előjön a "sérült, savanyú (?), mindenkit a pokolba kívánó" énem, aki nem törődik azzal, hogy esetleg neked is van problémád, sőt, "ne merjen lenni, csak az enyémmel foglalkozz!". Szóval a lényeg... nem is igazán tudom, hogy mi lenne az. Talán tényleg végleg be kéne fejeznünk és a kezdeti nehézségek után visszatérhetnénk a régi életünkhöz... Vagy folytatjuk és mindkettőnk az őrületbe kergeti a másikat. Ezt viszont én nem vagyok hajlandó vállalni, inkább elfelejtelek örökre!

Idegesen ültem a volán mögé, pedig nem lett volna szabad. A gázra tapostam, nem is figyeltem az utat, csak mentem előre. Abban reménykedtem, hogy az ablakon beáramló hűvös őszi levegő majd elfújja magával minden gondomat és felszárítja a könnyeimet. Még az idő is velem sírt, szakadt, mintha dézsából öntenék… és ebből lett a baj. Túl gyorsan hajtottam, nem voltam elég óvatos és megcsúsztam egy tócsán. A kocsi elkezdett pörögni, össze-vissza korcsolyázott a vízen, aztán az árokba szaladt és egy fa törzsébe gyűrődve állt meg… ennél többre nem emlékszek.

            Nem tudom, hogy mennyi ideig lehettem eszméletlen, de mikor felébredtem, egy kórházi ágyon találtam magam, hangosan pityegő gépekre kötve, sajgó fejjel és egyetlen névvel a gondolataimban.

   - Kislányom, jól vagy? – egy nő szorongatta a kezem, de fogalmam sem volt róla, hogy kicsoda.

   - Elnézést… de ön ki…?

   - Kicsim, hát nem ismersz meg?

   - Sajnálom, de nem… - motyogtam az oxigén maszk alól.

   - Lizzy, ne mond…

   - Asszonyom, kérem, nyugodjon meg. A lányának amnéziája van, ezért nem ismeri fel önt. Ez jobb esetben csak átmeneti, de az is lehetséges, hogy egy bizonyos életszakasz örökre kiesett az emlékezetéből.

   - Hol… hol van Ő?

   - Ki az az Ő, kincsem?

   - Rex…

   - Rex? – az orvos kérdőn nézett a nőre, aki; ha jól értettem; akkor az édesanyám lehet.

   - A legjobb barátnője. Rá miért emlékszik, ránk pedig nem?

   - Lehetséges, hogy vele találkozott utoljára vagy ő volt rá a legnagyobb hatással. Esetleg hozzá fűzik a legszorosabb érzelmek.

   - Rex… hol van? Látnom kell…

   - Kisasszony, kérem, ne izgassa fel magát, az most csak ártana önnek. Az ütközés során kisebb vérrögök keletkeztek az agyában, amiknek ugyan nagy részét eltávolítottuk, de esély van rá, hogy újabbak alakuljanak ki, amik akár végzetesek is lehetnek.

   - Akkor hozzák ide Őt. – leszedtem arcomról a maszkot – Csak vele hagy beszéljek, mielőtt még végleg…

   - Kicsim, ne beszélj butaságokat, nem lesz semmi bajod. Jó kezekben vagy, rendbe fogsz jönni.

   - Hívjátok ide!

   - Azonnal felhívom, csak nyugodj meg… - az anyámnak vélt nő eltűnt.

Napokon keresztül vártam, mikor jön be végre Rex, de nem érkezett meg… Hiába akartam volna tenni bármit is, nem tudtam, mert az ágy rabja voltam. A műtét ellenére az állapotom egyre romlott, alig pár napom lehet hátra. Ő még sincs sehol…

„Vajon azért, amit akkor mondtam neki? Azért, mert azt hazudtam, hogy elfelejtem Őt? Kissé ironikus, hogy mindenki kiment a fejemből, csak pont Ő nem, akit annyira ki akartam törölni. Magányos vagyok Nélküle, sose akartam megbántani. Mindig Ő tartotta bennem a lelket, mikor fel akartam adni mindent, de most… már túl késő, akaratlanul is vége lesz mindennek.” – forró könnyeim egyre sűrűbben és sebesebben szántották végig arcomat, nem tudtam őket megállítani… de talán nem is akartam, mert így kevésbé fáj, hogy itt kell őket és Őt hagynom. A kín belülről emészt fel, de miattam van az egész, én nem voltam elég jó hozzá. Nem bíztam benne, nem szerettem Őt léggé, nem bíztam meg benne eléggé… saját önzőségem, mohóságom, hülyeségem miatt veszítem el Őt.

            Minden érzékem egyre kezdett tompulni. Alig láttam és ez nem csak a könnyektől volt így, minden egyre homályosodott és sötétült… hallani sem hallottam, rendesen, csak a gépek idegesítően magas hangú pityegését…

   - Lizzy… - valaki megfogta a kezem. Olyan ismerős meleg érzés öntött el, mint mikor… nem, az nem lehet! Megpróbáltam felé fordulni…

   - Rex?

   - Igen, itt vagyok.

   - Annyira sajnálom, az egész az én hibám. Rossz barát vagyok!

   - Ne mond ezt…

   - De így van. Nem érdemlem meg, hogy itt legyél velem, inkább csendben kéne meghalnom, nem előtted. Menj el gyorsan, amíg még nem késő.

   - Lizzy, kérlek!

   - Nem, tényleg sajnálom. Szörnyű ember és barát vagyok. – egyre gyengébbnek éreztem magam, de folytattam – Csak egyetlen dolgot kérek tőled. Ha már én nem tudtam megtenni, akkor helyettem te… Felejts el! Ez az utolsó kívánságom, nem kérek mást. Ígérd meg, kérlek!

   - Liz, ne mondj ilyet. Nem fogsz meghalni, nem hagyom.

   - Nem tehetsz semmit, ez a végzetem. Ezt érdemlem azért a sok rosszért, amit elkövettem. De ne sírj miattam, vannak és lesznek nálam jobb barátaid is, akikre mindig számíthatsz, akik melletted állnak, ha szükséged van rájuk… akik feltételek nélkül szeretnek majd téged, még nálam is jobban.

   - Ne beszélj butaságot!

   - Saj-sajnálom… - kezem erőtlenül zuhant az ágyra, szemeim is lassan lecsukódtak – Szeretlek, Rex… örökkön örökké… - a gépek hosszú, egyenletes sípolásba kezdtek… magára hagytam az egyetlen személyt, akit tényleg, teljes szívemből szerettem… akit minden áron meg akartam védeni… aki mindennél és mindenkinél fontosabb volt nekem. 

What should I do? part 2

Yesung P.o.V.

            Gazdag családból származok, így mindent szinte azonnal megkapok, amit csak kiejtek a számon: pénz, kocsi, új telefon… Valami mégis hiányzik az életemből, csak nem tudom, hogy mi. Talán ezért is viselkedek úgy, ahogy. Felfogásom szerint – amit persze a legtöbben nem értenek meg – ugyanis a lányok csak játékok, akik pár alkalomnál többre nem jók, mert hosszabb kapcsolat esetén csak a baj lenne velük. Túl hamar kezdenek el ragaszkodni, sok pénzt kell rájuk költeni és folyton a pasijuk nyakán lógnak… egyszerűen idegesítőek. Ezért sem igazán volt egy hétnél hosszabb kapcsolatom, sőt, már ennyi idő is nagydolognak számít nálam. Azon a bulin sem volt másképp, ahol mondhatni megismertem azt a lányt… bár ő is csak egy a sok közül. Semmi több, csak egy egyszerű csaj, akit könnyű volt megfektetni.

            Ugyan hétköznaponként is szoktak lenni bulik, de a péntek, illetve szombat estik mindig másak… sokkal nagyobb és jobb a felhozatal. Ezért is várom már nagyon, hogy behálózhassak valakit, aki szinte másodpercek alatt az enyém lehet.

Nem is kellett sokáig keresgélnem, azonnal kiszúrtam egy lányt, aki unottan ült a kanapé egyik sarkában.

   - Egyedül vagy itt, Szépségem? – leültem mellé. Nagyon riadtnak tűnt, alig mert megmozdulni.

   - N-nem… vele. – egy másik csajra mutatott a tömegben. Megfektetni való volt, de ez a kis szüzike valahogy jobban felcsigázta a fantáziámat.

   - Ahogy látom elfoglalt. Te viszont unatkozol, nem szeretnél…

   - Nem, hagyj! – meg sem várta, hogy befejezzem, egyből a szavamba vágott.

   - Mitől félsz, Cica? Nem eszlek meg.

   - A-akkor sem.

   - Pedig úgy hallottam, hogy nagyon is szeretnéd.

   - Kitől?

   - Valójában senkitől, de most elárultad magad.

   - Én… nem, tévedsz!

   - Akkor miért pirultál így el, ilyen édesen? – közelebb hajoltam hozzá.

   - M-mert… - most én nem hagytam, hogy folytassa, egyből megcsókoltam. Először ellenkezett, de folyamatosan egyre többet engedett… végül az egyik vendégszobában kötöttünk ki. Negyed óra alatt lerendeztem vele a dolgot, nem szólt másról, csak a szexről. Semmi érzelem, semmi kötődés, csak az ösztönök kielégítése. Nem mondom, hogy rossz volt, de volt már jobb estém is. Mindegy, egy időre megteszi…

Nem hittem volna, de 2 héttel később felkeresett. Azt mondta, hogy találkozzunk egy parkban, mert fontos mondanivalója van számomra. Már ismerem ezeket a szövegeket, biztos ő is elregéli majd nekem, hogy milyen jó volt velem az az este, hogy mennyire szerelmes belém meg hasonlók. Unom már az összes ilyen nyálas zagyvaságot!

   - Jong Woon…

   - Mit akarsz? – egyáltalán nem érdekelt, hogy miről van szó, ezért nem is néztem rá.

   - Terhes vagyok és te vagy az apa.

   - És? – egy pillanatra meglepődtem, de szerencsére ő ezt nem látta, így továbbra is fent tudtam tartani a látszatot.

   - Mi az, hogy és?

   - Nem érdekel.

   - Hogy mondhatsz ilyet?

   - Könnyedén. Honnan vagy olyan biztos, hogy az enyém? Bárkivel összefeküdhettél akkoriban és az óta is.

   - Szemét vagy, ugye tudod?!

   - Csak veled voltam és nem volt más utánad.

   - Figyelj, azt csinálsz vele, amit akarsz, de nem fogod a nyakamba varrni. Főleg most, hogy be fogok vonulni a katonaságba. Kisebb gondom is nagyobb annál, mint hogy a kölyköddel foglalkozzak. Vetesd el, nekem nem kell!

   - Barom! Egész eddig azt hittem, hogy nem is lehet gyerekem. Azt mondták, hogy meddő vagyok. – ezt biztosan csak azért mondja, hogy vele maradjak és felneveljem azt a kölyköt.

   - Ettől sem érdekel jobban. Szia! – azonnal felálltam a padról és elviharzottam. Tegyen bármit, nem érdekel, nem fontos. Jelenleg azt kell kitalálnom, hogyan ússzam meg a katonaságot.

What should I do? part 1 (Yesung OS +16)

Sun Jae P.o.V.

            Idegesen ücsörögtem a váróban. Nagyon féltem attól, hogy mi lesz, ha beigazolódik, amitől a legjobban tartok. Csak egy görbe éjszaka volt, nem végződhet így. Ha tényleg az van, amit sejtek, akkor… nekem tuti végem. A családja meg fog ölni, engem biztosan.

            Újra péntek, újra döglés otthon. Nem vagyok bulizós, inkább olvasok egy könyvet otthon, az ágyamban fekve. Legjobb barátnőm, Seo Hwa azonban elrángatott magával mondván, hogy néha nekem is jár egy kis szórakozás és igazán rám férne már egy fiú. Tudom, hogy ő a legjobb barátnőm és minden apró részletet meg kéne vele osztanom, de valamit mégis eltitkoltam előle. Van egy srác, aki nagyon szimpatikus nekem, de… ő észre sem vesz engem. Ha Seo tudna róla, biztosan játszaná a kerítőnőt, ezért inkább titokban tartom a dolgot. Végül belementem, elkísértem őt a buliba… Végig kelletlenül ücsörögtem a kanapén, mikor besüppedt mellettem a bőr és valaki átkarolta a vállam.

   - Egyedül vagy itt, Szépségem? – a vér is megfagyott az ereimben, mozdulni sem mertem.

   - N-nem… vele. – böktem mutatóujjammal barátnőm felé, aki körül vagy 4 fiú legyeskedett.

   - Ahogy látom elfoglalt. Te viszont unatkozol, nem szeretnél…

   - Nem, hagyj! – mikor felé fordultam, akkor tudatosult bennem, hogy Ő ül mellettem… Kim Jong Woon.

   - Mitől félsz, Cica? Nem eszlek meg.

   - A-akkor sem.

   - Pedig úgy hallottam, hogy nagyon is szeretnéd.

   - Kitől?

   - Valójában senkitől, de most elárultad magad.

   - Én… nem, tévedsz!

   - Akkor miért pirultál így el, ilyen édesen? – közelebb hajolt hozzám.

   - M-mert… - nem hagyta, hogy befejezzem, egyből ajkaimra tapadt. Tágra nyílt szemekkel püföltem mellkasát, hátha elenged, de semmi haszna sem volt. Elkaptam mindkét csuklómat és még közelebb húzott magához. Ellen akartam neki állni… de nem ment. Egy fél pillanatra megszakította, míg felkel a kanapéról, engem is felsegített, aztán elindult velem egy kisebb szoba felé. Túl szorosan fogta a kezem, nem tudtam szabadulni… de valahol mélyen legbelül nem is igazán akartam. Amint beértünk a helyiségbe, egyből az ágyra lökött és fölém mászott és ismét hevesen megcsókolt. Kezei sem maradtak restek, egyből ruhám alá araszoltak és felgyűrték azt. Fejben bármennyire is azt mondtam, hogy ne, a szívem másképp döntött és hagyta, hogy hideg ujjbegyei bejárják egész testem. Érintésétől teljesen elvesztettem a fejem… Egyik pillanatban még nyakát átkarolva csókolom őt, a következőben pedig már meztelenül fekszik rajtam… csak pár másodpercnek tűnt az egész, pedig nagyjából 15-20 percet lehettünk együtt.

Mint aki jól végezte dolgát felkapta a cuccait, felöltözött és távozott a szobából. Én még sokáig feküdtem ott, a takaróba burkolózva. Szégyellem, hogy hagytam magam, de… tényleg szeretem őt.

            Egyre gyorsabban doboltam lábammal a padlón, mikor az asszisztens a nevemet mondta és behívott a rendelőbe.

   - Kérem, foglaljon helyet. – mutatott az asztala előtt lévő székre.

   - Doktornő, kérem, mondja el gyorsan az eredményt. – alig bírtam nyugton maradni, tudnom kell a választ.

   - Úgy van, ahogy gondolta. Gratulálok, ön gyermeket vár.

   - Tessék?

   - Jól hallotta, ön állapotos.

   - Nem, az nem lehet… nekem nem lehetne gyerekem. Minden esetre köszönöm. – sokkos állapotban tántorogtam ki a vizsgálóból. Most mégis mihez kezdjek? Jong Woon biztosan nem fogja vállalni a felelősséget…

            Pár nappal később felkerestem őt, hogy elmondjam neki. Úgy éreztem, hogy felkészült vagyok, bármit is reagáljon rá… de tévedtem.

   - Jong Woon… - remegő kézzel érintettem meg vállát, hogy felém forduljon.

   - Mit akarsz?

   - Terhes vagyok és te vagy az apa.

   - És?

   - Mi az, hogy és?

   - Nem érdekel.

   - Hogy mondhatsz ilyet?

   - Könnyedén. Honnan vagy olyan biztos, hogy az enyém? Bárkivel összefeküdhettél akkoriban és az óta is.

   - Szemét vagy, ugye tudod?!

   - Csak veled voltam és nem volt más utánad.

   - Figyelj, azt csinálsz vele, amit akarsz, de nem fogod a nyakamba varrni. Főleg most, hogy be fogok vonulni a katonaságba. Kisebb gondom is nagyobb annál, mint hogy a kölyköddel foglalkozzak. Vetesd el, nekem nem kell!

   - Barom! Egész eddig azt hittem, hogy nem is lehet gyerekem. Azt mondták, hogy meddő vagyok.

   - Ettől sem érdekel jobban. Szia! – felállt és elhagyta a parkot. Én csak ültem tovább a padon és zokogtam. Nem tudom, hogy mihez kéne kezdenem most.