Sun
Jae P.o.V.
Idegesen ücsörögtem a váróban.
Nagyon féltem attól, hogy mi lesz, ha beigazolódik, amitől a legjobban tartok.
Csak egy görbe éjszaka volt, nem végződhet így. Ha tényleg az van, amit sejtek,
akkor… nekem tuti végem. A családja meg fog ölni, engem biztosan.
Újra
péntek, újra döglés otthon. Nem vagyok bulizós, inkább olvasok egy könyvet
otthon, az ágyamban fekve. Legjobb barátnőm, Seo Hwa azonban elrángatott
magával mondván, hogy néha nekem is jár egy kis szórakozás és igazán rám férne
már egy fiú. Tudom, hogy ő a legjobb barátnőm és minden apró részletet meg kéne
vele osztanom, de valamit mégis eltitkoltam előle. Van egy srác, aki nagyon
szimpatikus nekem, de… ő észre sem vesz engem. Ha Seo tudna róla, biztosan
játszaná a kerítőnőt, ezért inkább titokban tartom a dolgot. Végül belementem,
elkísértem őt a buliba… Végig kelletlenül ücsörögtem a kanapén, mikor besüppedt
mellettem a bőr és valaki átkarolta a vállam.
- Egyedül
vagy itt, Szépségem? – a vér is megfagyott az ereimben, mozdulni sem mertem.
- N-nem… vele. – böktem mutatóujjammal barátnőm felé, aki körül vagy 4
fiú legyeskedett.
- Ahogy látom elfoglalt. Te viszont unatkozol, nem szeretnél…
- Nem, hagyj! – mikor felé fordultam, akkor tudatosult bennem, hogy Ő ül
mellettem… Kim Jong Woon.
- Mitől félsz, Cica? Nem eszlek meg.
- A-akkor sem.
- Pedig úgy hallottam, hogy nagyon is szeretnéd.
- Kitől?
- Valójában senkitől, de most elárultad magad.
- Én… nem, tévedsz!
- Akkor miért pirultál így el, ilyen édesen? – közelebb hajolt hozzám.
- M-mert… - nem hagyta, hogy befejezzem, egyből ajkaimra tapadt. Tágra
nyílt szemekkel püföltem mellkasát, hátha elenged, de semmi haszna sem volt.
Elkaptam mindkét csuklómat és még közelebb húzott magához. Ellen akartam neki
állni… de nem ment. Egy fél pillanatra megszakította, míg felkel a kanapéról,
engem is felsegített, aztán elindult velem egy kisebb szoba felé. Túl szorosan
fogta a kezem, nem tudtam szabadulni… de valahol mélyen legbelül nem is igazán
akartam. Amint beértünk a helyiségbe, egyből az ágyra lökött és fölém mászott
és ismét hevesen megcsókolt. Kezei sem maradtak restek, egyből ruhám alá
araszoltak és felgyűrték azt. Fejben bármennyire is azt mondtam, hogy ne, a
szívem másképp döntött és hagyta, hogy hideg ujjbegyei bejárják egész testem.
Érintésétől teljesen elvesztettem a fejem… Egyik pillanatban még nyakát
átkarolva csókolom őt, a következőben pedig már meztelenül fekszik rajtam… csak
pár másodpercnek tűnt az egész, pedig nagyjából 15-20 percet lehettünk együtt.
Mint aki jól végezte dolgát
felkapta a cuccait, felöltözött és távozott a szobából. Én még sokáig feküdtem
ott, a takaróba burkolózva. Szégyellem, hogy hagytam magam, de… tényleg
szeretem őt.
Egyre gyorsabban doboltam lábammal a
padlón, mikor az asszisztens a nevemet mondta és behívott a rendelőbe.
-
Kérem, foglaljon helyet. – mutatott az asztala előtt lévő székre.
- Doktornő, kérem, mondja el gyorsan az
eredményt. – alig bírtam nyugton maradni, tudnom kell a választ.
- Úgy van, ahogy gondolta. Gratulálok, ön
gyermeket vár.
- Tessék?
- Jól hallotta, ön állapotos.
- Nem, az nem lehet… nekem nem lehetne
gyerekem. Minden esetre köszönöm. – sokkos állapotban tántorogtam ki a
vizsgálóból. Most mégis mihez kezdjek? Jong Woon biztosan nem fogja vállalni a
felelősséget…
Pár nappal később felkerestem őt,
hogy elmondjam neki. Úgy éreztem, hogy felkészült vagyok, bármit is reagáljon
rá… de tévedtem.
- Jong
Woon… - remegő kézzel érintettem meg vállát, hogy felém forduljon.
- Mit akarsz?
- Terhes vagyok és te vagy az apa.
- És?
- Mi az, hogy és?
- Nem érdekel.
- Hogy mondhatsz ilyet?
- Könnyedén. Honnan vagy olyan biztos, hogy
az enyém? Bárkivel összefeküdhettél akkoriban és az óta is.
- Szemét vagy, ugye tudod?!
- Csak veled voltam és nem volt más utánad.
- Figyelj, azt csinálsz vele, amit akarsz,
de nem fogod a nyakamba varrni. Főleg most, hogy be fogok vonulni a
katonaságba. Kisebb gondom is nagyobb annál, mint hogy a kölyköddel
foglalkozzak. Vetesd el, nekem nem kell!
- Barom! Egész eddig azt hittem, hogy nem is
lehet gyerekem. Azt mondták, hogy meddő vagyok.
- Ettől sem érdekel jobban. Szia! – felállt és
elhagyta a parkot. Én csak ültem tovább a padon és zokogtam. Nem tudom, hogy
mihez kéne kezdenem most.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése