You must forget me even if you don't want to!

Alig egy éve ismertük egymást vele, de szinte egyből a legjobb barátnőmnek tartottam. Mindent elmondtam neki, amiről úgy gondoltam, hogy szükséges tudnia. Imádtuk és talán még most is imádjuk egymást, de… valami megváltozott, sajnos rossz irányba. Rengeteget veszekszünk, olykor a leglehetetlenebb hülyeségeken, máskor pedig komoly dolgokon.

A legutóbbi alkalommal túlságosan elfajultak az események …

   - És nem értem mit vársz tőlem. Én annak idején nyitottam feled. Mikor fájt az élet és el akartál tűnni melletted álltam és visszahoztalak. Egyszer sem említettem a problémáimat, pedig voltak. Majdnem meghalt a nagyanyám… de mindent háttérbe szorítottam, hogy neked tudjak segíteni. De te ezzel sem vagy megelégedve. Meg akarod szűntetni a magánéletemet és közben tönkre teszed magadat.

   - Igazad lehet... ezért is mondtam már annyiszor, hogy hagyjuk az egészet a fenébe. Akkor neked megmaradna az életed, én pedig... újra a régi, csendes, "anyuci pici lánya" lennék. Az elején biztos fájna, de meg lehetne szokni... ahogy minden mást is megszokik az ember. Amúgy nekem sem volt fényes az életem... valószínűleg most jön ki rajtam az a sok minden, amire anno a pszichodoki azt mondta, hogy "nincs semmi baja". Apám a folytonos alkoholizálásával teljesen leszívta az életerőmet és -kedvemet, de ezt nem mutathattam, egy "mű L" került elő, akinek nem fájt semmi, folyton mosolygott, nem volt szeretethiánya. Aztán jöttél te... Kezdtem magam biztonságban érezni, azt éreztetted velem, hogy fontos vagyok... az álarcom elkezdett folyamatosan lekerülni és az eddig elfojtott dolgok felszínre kerülve főleg rajtad csattantak… csattannak. Olyan érzésem van, hogy ha nem vagy a közelemben, akkor megint egyedül vagyok, védtelenül és fáj újra felvenni az álarcomat, mert már túlságosan is ragaszkodok a "tartozok valakihez (és valahova)" érzéshez, ami mélyen belül ott motoszkál és azt mondja, hogy "ha másért nem is, legalább érte, értük folytatnod kell". De amint magamra hagysz, ez a hang elhallgat és előjön a "sérült, savanyú (?), mindenkit a pokolba kívánó" énem, aki nem törődik azzal, hogy esetleg neked is van problémád, sőt, "ne merjen lenni, csak az enyémmel foglalkozz!". Szóval a lényeg... nem is igazán tudom, hogy mi lenne az. Talán tényleg végleg be kéne fejeznünk és a kezdeti nehézségek után visszatérhetnénk a régi életünkhöz... Vagy folytatjuk és mindkettőnk az őrületbe kergeti a másikat. Ezt viszont én nem vagyok hajlandó vállalni, inkább elfelejtelek örökre!

Idegesen ültem a volán mögé, pedig nem lett volna szabad. A gázra tapostam, nem is figyeltem az utat, csak mentem előre. Abban reménykedtem, hogy az ablakon beáramló hűvös őszi levegő majd elfújja magával minden gondomat és felszárítja a könnyeimet. Még az idő is velem sírt, szakadt, mintha dézsából öntenék… és ebből lett a baj. Túl gyorsan hajtottam, nem voltam elég óvatos és megcsúsztam egy tócsán. A kocsi elkezdett pörögni, össze-vissza korcsolyázott a vízen, aztán az árokba szaladt és egy fa törzsébe gyűrődve állt meg… ennél többre nem emlékszek.

            Nem tudom, hogy mennyi ideig lehettem eszméletlen, de mikor felébredtem, egy kórházi ágyon találtam magam, hangosan pityegő gépekre kötve, sajgó fejjel és egyetlen névvel a gondolataimban.

   - Kislányom, jól vagy? – egy nő szorongatta a kezem, de fogalmam sem volt róla, hogy kicsoda.

   - Elnézést… de ön ki…?

   - Kicsim, hát nem ismersz meg?

   - Sajnálom, de nem… - motyogtam az oxigén maszk alól.

   - Lizzy, ne mond…

   - Asszonyom, kérem, nyugodjon meg. A lányának amnéziája van, ezért nem ismeri fel önt. Ez jobb esetben csak átmeneti, de az is lehetséges, hogy egy bizonyos életszakasz örökre kiesett az emlékezetéből.

   - Hol… hol van Ő?

   - Ki az az Ő, kincsem?

   - Rex…

   - Rex? – az orvos kérdőn nézett a nőre, aki; ha jól értettem; akkor az édesanyám lehet.

   - A legjobb barátnője. Rá miért emlékszik, ránk pedig nem?

   - Lehetséges, hogy vele találkozott utoljára vagy ő volt rá a legnagyobb hatással. Esetleg hozzá fűzik a legszorosabb érzelmek.

   - Rex… hol van? Látnom kell…

   - Kisasszony, kérem, ne izgassa fel magát, az most csak ártana önnek. Az ütközés során kisebb vérrögök keletkeztek az agyában, amiknek ugyan nagy részét eltávolítottuk, de esély van rá, hogy újabbak alakuljanak ki, amik akár végzetesek is lehetnek.

   - Akkor hozzák ide Őt. – leszedtem arcomról a maszkot – Csak vele hagy beszéljek, mielőtt még végleg…

   - Kicsim, ne beszélj butaságokat, nem lesz semmi bajod. Jó kezekben vagy, rendbe fogsz jönni.

   - Hívjátok ide!

   - Azonnal felhívom, csak nyugodj meg… - az anyámnak vélt nő eltűnt.

Napokon keresztül vártam, mikor jön be végre Rex, de nem érkezett meg… Hiába akartam volna tenni bármit is, nem tudtam, mert az ágy rabja voltam. A műtét ellenére az állapotom egyre romlott, alig pár napom lehet hátra. Ő még sincs sehol…

„Vajon azért, amit akkor mondtam neki? Azért, mert azt hazudtam, hogy elfelejtem Őt? Kissé ironikus, hogy mindenki kiment a fejemből, csak pont Ő nem, akit annyira ki akartam törölni. Magányos vagyok Nélküle, sose akartam megbántani. Mindig Ő tartotta bennem a lelket, mikor fel akartam adni mindent, de most… már túl késő, akaratlanul is vége lesz mindennek.” – forró könnyeim egyre sűrűbben és sebesebben szántották végig arcomat, nem tudtam őket megállítani… de talán nem is akartam, mert így kevésbé fáj, hogy itt kell őket és Őt hagynom. A kín belülről emészt fel, de miattam van az egész, én nem voltam elég jó hozzá. Nem bíztam benne, nem szerettem Őt léggé, nem bíztam meg benne eléggé… saját önzőségem, mohóságom, hülyeségem miatt veszítem el Őt.

            Minden érzékem egyre kezdett tompulni. Alig láttam és ez nem csak a könnyektől volt így, minden egyre homályosodott és sötétült… hallani sem hallottam, rendesen, csak a gépek idegesítően magas hangú pityegését…

   - Lizzy… - valaki megfogta a kezem. Olyan ismerős meleg érzés öntött el, mint mikor… nem, az nem lehet! Megpróbáltam felé fordulni…

   - Rex?

   - Igen, itt vagyok.

   - Annyira sajnálom, az egész az én hibám. Rossz barát vagyok!

   - Ne mond ezt…

   - De így van. Nem érdemlem meg, hogy itt legyél velem, inkább csendben kéne meghalnom, nem előtted. Menj el gyorsan, amíg még nem késő.

   - Lizzy, kérlek!

   - Nem, tényleg sajnálom. Szörnyű ember és barát vagyok. – egyre gyengébbnek éreztem magam, de folytattam – Csak egyetlen dolgot kérek tőled. Ha már én nem tudtam megtenni, akkor helyettem te… Felejts el! Ez az utolsó kívánságom, nem kérek mást. Ígérd meg, kérlek!

   - Liz, ne mondj ilyet. Nem fogsz meghalni, nem hagyom.

   - Nem tehetsz semmit, ez a végzetem. Ezt érdemlem azért a sok rosszért, amit elkövettem. De ne sírj miattam, vannak és lesznek nálam jobb barátaid is, akikre mindig számíthatsz, akik melletted állnak, ha szükséged van rájuk… akik feltételek nélkül szeretnek majd téged, még nálam is jobban.

   - Ne beszélj butaságot!

   - Saj-sajnálom… - kezem erőtlenül zuhant az ágyra, szemeim is lassan lecsukódtak – Szeretlek, Rex… örökkön örökké… - a gépek hosszú, egyenletes sípolásba kezdtek… magára hagytam az egyetlen személyt, akit tényleg, teljes szívemből szerettem… akit minden áron meg akartam védeni… aki mindennél és mindenkinél fontosabb volt nekem.