So Ra P.o.V.
Mikor az ember már
azt hiszi, hogy a Karácsonyban nincs semmi jó, akkor történik valami, amitől
ismét van értelme az egész ünnepkörnek. Nem volt ez velem sem másképp. Minden
este 10 körül kezdődött…
Szokásomhoz híven bent maradtam
túlórázni, mivel úgysem volt jobb dolgom. Nem várt otthon senki, még egy
állatka sem. A korábbi barátom pont egy 2 évvel ezelőtti Szent Este szakított
velem, így ez a nap duplán volt szörnyű nekem. Fontosabb volt neki a karrierje,
mint én. Pedig igazán nem vágytam sokra, csak egy kis szeretetet kértem tőle,
cserébe mindent megtettem. Jóformán cselédként dolgoztam a lakásán. Mostam,
főztem, takarítottam… Néha kaptam egy szál virágot, sőt, egyszer még a csóknál
is messzebbre merészkedett… Sosem gondoltam volna, hogy pont az a személy fogja
átvágni a fejem, akiben a legjobban bíztam. De mindegy is, már túl vagyok
rajta…azt hiszem. Jelenleg a tűzőgép a legközelibb barátom és a golyóstoll a
pasim. Nincs időm holmi gyermeteg játszadozásokra olyan emberekkel, akiket
igazából nem is érdeklek. Bár sokan azt mondanák, hogy a munkába menekülök a
sérült érzéseim elől… Talán igazuk is van, de amíg dolgozok, addig sem
koncentrálok feleslegesen a múltra. A főnököm rendesen megfizet… Sokat kér, de
tisztességes összeget kapok, ami valljuk be őszintén, a mai világban nem a
könnyen megszerezhető dolgok közé tartozik… Viszont, hogy pont Ő lesz az, aki
miatt újra hinni tudok a karácsony szellemében…
Épp
az ünnepek utáni első tárgyalásra készítettem elő a szükséges papírokat, mikor
lassú lépteket hallottam a folyosó végéről. Azt hittem, csak az ügyeletes
biztonsági őrök tartanak szemlét a különböző szinteken, de tévedtem… Nagyon
megijedtem, mikor a szokásos, kissé bunkós hangján megszólalt a hátam mögül…
-Maga még mindig itt van? Nincs jobb dolga, mint az irodában robotolni?
–szólalt meg.
-T-tessék? Talán baj, hogy még bent vagyok?
-Csak furcsállom, hogy maga mindig itt van. Mondja csak, van önnek
magánélete?
-Nem
gondolom, hogy ezt pont Önnel, a főnökömmel kéne megosztanom. Elnézést, de még
sok dolgom van. Volna szíves hagyni, hogy elvégezzem őket?
-Természetesen, hisz ezért fizetjük. Egyúttal hozna egy kávét is? Nagyon
megköszönném. –elmosolyodott mondata végén, melytől egy kicsit furán éreztem
magam. Sose láttam még ilyennek, pedig már elég régóta vagyok a cégnél. Mikor
végeztem a dokumentumok összetűzésével, főztem neki egy kávét és bevittem az
irodájába. Letettem az asztalára és elindultam kifelé.
-Mondja csak, miért töltötte az utóbbi 2 Karácsonyt is bent a
munkahelyén?
-Még mindig nem vélem úgy, hogy ezt pont vel…akarom mondani Önnel kéne
megtárgyalnom, Kim Úr. Főleg nem az irodában. Egyébként sem vagyunk olyan
viszonyban, hogy elmondjam Önnek.
-Ahogy észrevettem, már próbált tegeződni. Nyugodtan, nekem is
kényelmesebb lenne úgy.
-De… Maga a főnököm és…
-Akkor vegye ezt utasításnak a munkáltatójától.
-Értettem.
-Kérlek, foglalj helyet és meséld el, miért vagy állandóan bent.
-Nem olyan egyszerű erről beszélni, hiszen mégis a magánéletemről van
szó, és akármennyire is próbál engem megnyitni, nem fog menni, mert egy
biztonságos fallal vettem körbe magam, amin nem juthat át senki.
-Mit is kértem az előbb?
-Tudom, de nem megy…
-Így se menne…- egyre közelebb jött a székhez, amiben ültem és mélyen a
szemembe nézett. Rég nem éreztem magam ilyen furán. Egyszerre akartam eltűnni a
szobából és maradni is… Vajon mi lesz a következő lépése? Meg akar csókolni,
vagy csak szórakozik velem, mert megtalálta a gyenge pontomat…
-So Ra…-suttogta a fülembe, amitől persze én teljesen elpirultam – Miért
ennyire munkamegszállott?
-Eh? Én nem is…
-Dehogy nem. Mindig te vagy az, aki elsőként érkezik, és utoljára
távozik. Nem gondolod, hogy ez eléggé szokatlan?
-Nem. Szeretem rendesen elvégezni a rám bízott feladatokat. Egyébként
meg otthon…
-Igen?
-Mindegy, inkább megyek.
-Elkísérlek, miután megtaláltam a hiányzó papírokat.
-Nem szükséges. Egyedül is megoldom.
-Ilyen későn már nem igazán vannak buszok, a taxisok sem dolgoznak Szent
Este.
-Akkor sétálok. Jót tesz a mozgás.
-Én viszont férfiként nem hagyhatom, hogy egy védtelen nő egymagában
mászkáljon éjszaka.
-De…
-Semmi de, nem fogadok el visszautasítást. Ülj le kérlek és várj meg,
mindjárt megvan, amit keresek.
-Igenis, értettem. –picit duzzogva vettem tudomásul, hogy kénytelen
vagyok engedelmeskedni, elvégre is a főnököm utasításáról van szó. Kimentem az
asztalomhoz, leültem és… Nem tudom pontosan mennyi időre, de elszunnyadtam…
Valaki meleg leheletére ébredtem fel, mely arcomat csiklandozta… Hirtelen
felkaptam a fejem és Yoo Kwonnal találtam szembe magam, alig pár milliméter
választott el minket…
-Sajnálom, a keresés egy kicsit hosszabbra nyúlt a tervezettnél.
-Semmi gond, de miért nem ébresztett fel?
-Olyan édesen aludtál, így nem volt szívem megzavarni téged. –miközben
ezt mondta, megint elmosolyodott ugyanazon a módon, ahogy korábban is. Nem
voltak iránta különleges érzéseim, de ez a vigyor mégis könnyedén levett a
lábamról…bár szerintem nem csak én vagyok ezzel így.
-Mehetünk?
-Hova sietsz? –jobb kezével a fülem mögé igazított egy tincset, mely épp
az arcom előtt fityegett, majd finoman végig simított bőrömön. Még a hideg is
kirázott az érintésétől… Hosszú idő óta most éreztem ezt először…
-K-kérem, ezt ne…
-Talán zavar?
-I-igen.
-Mi a bajod vele, hisz még el sem kezdtem.
-T-tessék? Ezt meg h…-követelőzően rátapadt ajkaimra. Én csak tágra
nyílt szemekkel figyeltem, hogy mit csinál, miközben igyekeztem ellökni
magamtól…sikertelenül. Végül mégis megadtam magam, visszacsókoltam. Átkarolva
derekam felsegített a székből és terelni kezdett az irodája felé. Út közben
véletlenül felborítottunk egy széket, de nem foglalkozott vele. Beérve a kis
helyiségbe megfogott és felültetett az asztalára. Nyelvcsatánk egyre hevesebbé
vált, melyet egyre szaporábban előtörő nyögések és sóhajok kísértek. Ahogy
nekem dőlt, éreztem, hogy kisebbik énjének egyre szűkebb odalent a hely.
„Nem,
nem fogok segíteni rajta! Nem adom meg neki azt az élvezetet, hogy engem is
megkapott…” –gondoltam
magamban. Kezeivel már épp a bugyim szélét babrálta, mikor lépteket hallottunk.
Gyorsan leugrottam az asztalról, rendbe szedtem a ruhámat és kimentem az
irodából.
-So Ra, kedves, ön még mindig itt van? –kérdezte meglepetten az egyik
őr.
-Már épp menni készültem. De miért jött fel?
-Gyanús hangokat hallottam és gondoltam megnézem, mi történhetett.
-Elnézést, én voltam. Véletlenül fellöktem egy széket, biztosan azt
észlelte.
-Értem, ezek szerint nincs senki más idefent.
-Természetesen nem. Én is mindjárt megyek.
-Jó éjszakát, kisasszony!
-Önnek is!
Miután az őrt sikerült minden
feltűnés nélkül elküldenem, gyorsan visszamentem az irodába, ahol addigra Yoo
Kwon már teljesen fel volt öltözve indulásra készen…
-Miért jött fel? –kérdezte.
-Az eldőlő szék hangjára lett figyelmes és azt hitte, hogy talán betörők
vannak az épületben.
-Értem, ezek szerint minden rendben.
-Mondhatni. Csak az nem világos, hogy az őr miért egyedül az én
jelenlétemről tud?
-Mert én az épület hátsó bejáratát használtam, amit nehéz megtalálni a
labirintus-szerű sikátorok miatt. A kamerákat pedig tudom, hogy hova rakták,
így tudom, hogyan kerüljem ki őket.
-Miért kellene pont a főnöknek belopóznia az irodaházba, ha nincs semmi
rejtegetni valója…
-Most én is védekezhetek azzal, hogy ez nem rád tartozik?
-Ezek szerint tényleg van valami a háttérben. De mégis mi?
-A cég legbelsőbb ügyeiről nem beszélhetek veled.
-Én ugyanígy vagyok a magánéletemmel. Ezért gondolom, kölcsönösen
elfogadhatnánk a másik álláspontját.
-Rendben. Induljunk is, mert késő van. –javasolta.
Kimentem az asztalomhoz,
felkaptam a kabátomat és a táskámat, majd követtem Yoo Kwont a lifthez.
Úriember létére előre engedett, aztán megállt mellettem. A szerkezet megindult
lefelé… Lassan haladtunk, hiszen a 40. emeletről nem olyan gyorsan jut ám le az
ember. Nagyjából 2 perc után a lámpák elkezdtek pislákolni, majd egy nagyobb
rezdülést követően a kabin megállt…
-E-ez meg mi volt?
-Valószínűleg kisebb áramingadozás. Pár perc és helyreáll a rendszer.
-É-és mi lesz…ha…nem…-elkezdtem akadozva beszélni. Ha ez az egész még
sokáig így marad, akkor… Nem, bele se merek gondolni…
-Felesleges aggódni, már többször is előfordult.
-A-az lehet, de… -egyre nehezebben kaptam levegőt.
-Minden rendben van? –fogta meg mindkét vállam.
-Ki…Ki kell innen jutnom, amilyen gyorsan csak lehet…-már egész testem
remegett.
-Azt ne mond, hogy…
-Énh…klau…
-Rendben, értem. Próbálj megnyugodni, mindjárt kijutunk innen.
-De mi lesz, ha nem marad elég levegőnk? Mi van akkor, ha itt halunk
meg? Én nem akarom, hogy így legyen vége.
-Kérlek szépen, próbálj megnyugodni. Minden rendben lesz. Ha szeretnéd,
felhívom a biztonságiakat, hogy jöjjenek, amilyen hamar csak lehet.
-Az jó lenne, de…-kezdtem végleg elveszteni az önkontrollomat –Nagyon
félek…-előtörtek könnyeim és megállás nélkül folytak lefelé.
Yoo Kwon P.o.V.
-Most mégis mi a fenét csináljak?? Talán… -mondatom
végét elharapva egészen közel léptem hozzá és szorosan átöleltem. Egyből egy
nagyon ismerős és rég elfeledettnek hitt érzés kerített hatalmába… Rengeteg
lányt tartottam már hasonlóképp a karjaimban, de ő mégis más volt… Gyenge és
törékeny… A többi mind csak azért volt velem, mert a pénzemre pályáztak, de So
Ra nem. Nincsenek hátsó szándékai, csak szeretne megfelelni mindenkinek, főleg
nekem, mert a főnöke vagyok…
Egyre nyugodtabbnak tűnt, ezért
úgy gondoltam, itt az ideje elengedni, nehogy félreértse azt, ami most történt.
De mikor széttártam karjaimat, ő csak még szorosabban fonta derekam köré övéit.
Teljesen összezavart. Azért csinálja ezt, mert a betegsége hozza ki belőle,
vagy azért, mert… Nem, ez hülyeség, biztosan nem érez így, hisz én csak a
főnöke vagyok…
-Kérlek, ne engedj még el… Nagyon félek…
-suttogta, miközben felnézett rám.
Szemei pirosak voltak a
zokogástól, de mégis gyönyörű tisztán csillogtak, mintha semmi baja sem lenne.
A testem magától kezdett mozogni, egyre közelebb hajoltam hozzá és finoman
megpusziltam száját. Visszább húztam fejem, de ő elkapta nyakam, magához húzott
és megcsókolt. Beleharapott alsó ajkamba, minek hatására szabad utat engedtem
neki befelé. Kapott is az alkalmon és rögtön heves táncba hívta nyelvével az
enyémet…
Már szinte mindketten légszomjban
„szenvedtünk”, mikor egyik kezét lassan elkezdte lecsúsztatni, végigment
nyakamtól indulva egészen az övemig, ahol megállj parancsoltam neki és arrébb
toltam magamtól. Nem akartam őt bántani, tudva azt, hogy nagy valószínűséggel ő
is az egyéjszakás kalandjaim közé kerülne…
Pár perces szünet után ismét
közelebb lépett hozzám, a lift falának lökött és apró puszikkal kezdett
kényeztetni. A fülemtől indult el lefelé, áttért a nyakamra, melyet néha kicsit
meg is nyalt, közben pedig ingem gombjait babrálta. Egyre inkább kezdtem
érezni, hogy odalent nincs minden rendben. Mikor a gombolgatással végzett,
egyszerűen lehúzta rólam a felsőt és a padlóra dobta. Ismét piciny csókokkal
kényeztetett, egyre közelebb araszolva a nadrágomhoz. Elérve oda
felegyenesedett, ajkaimra tapadt, közben pedig óvatosan simogatni kezdte
becsesebbik énem, melynek köszönhetően az eddig halk sóhajok sokkal hangosabbak
és hosszabbak lettek. Már nem bírtam tovább, helyet cseréltem vele és
követelőzően falni kezdtem száját… Erőteljesen harapdáltam, szívogattam alsó
ajkát, melyeket ő kéjes nyögésekkel díjazott. Kezeimet szoknyája aljához
csúsztattam és óvatosan elkezdtem feljebb húzni. Lehámoztam róla a harisnyáját
és ingerelni kezdtem fehérneműjén keresztül. Mikor egyre nedvesebbnek éreztem,
leszedtem róla az apró textíliát és először egyik ujjammal hatoltam belé, majd
később már kettővel is. Eközben ő kicsatolta övemet és lejjebb csúsztatta rólam
mind a nadrágomat, mind pedig a boxeremet. Már épp guggolt volna le, mikor
hirtelen felkaptam, hátát a falnak támasztottam és belé helyeztem merev
férfiasságomat. Lassan csúsztattam egyre mélyebbre, hogy ne okozzak neki
fájdalmat. Kis idő után úgy tűnt, megszokta, ezért elkezdtem mozogni. Az egyre
gyorsabb tempót folyamatosan hangosodó nyögések és sikolyok kísérték. Ha
lassítottam ő egyből követelőzően tapadt ajkaimra és így kérlelt arra, hogy gyorsítsak
vissza…
Már éreztem, hogy hamarosan
elérem a csúcsot, de vele együtt akartam így még hevesebben kezdtem mozgatni
mindkettőnket szinkronban. Az utolsó lökést követően egy hatalmasat nyögött az
élvezettől, ahogy én is… Mindketten zihálva váltunk el egymástól. Letettem a
padlóra és még egy utolsó csókot nyomtam ajkaira. Mire felöltöztünk, már szinte
itt is voltak a karbantartók… Az egész nem volt több talán 10-15 percnél, de
nekünk sokkal többnek tűnt…
So Ra P.o.V.
Talán
hihetetlenül hangzik, de tényleg sokat segített az, ami történt. Elterelte a
gondolataimat a bezártságról, arról, hogy esetleg tényleg itt fogok meghalni.
Még az is furán hangzik, ha azt mondom, ez volt az eddigi egyik legjobb Szent
Estém. Végre megint, ha csak egy negyed órácskára is, de fontosnak érezhettem
magam és nem csak azért, mert mindig minden munkát elvégzek, amit rám bíznak. A
kis együttlétünk után gyorsan felöltöztünk, mert hangokat hallottunk a lift
környékén. A szerelők voltak azok, akik pár percen belül be is indították a
gépezetet, így hamar ismét a tágas előtérben voltunk. Végre fellélegezhettem!
-Park kisasszony, minden rendben? –lépett
oda hozzám a kedves öreg őr.
-Igen, köszönöm. A Főnök Úr igazán figyelmes
volt.
-Csak én nem tudtam arról, hogy…-kérdezte
Yoo Kwon meglepetten.
-Igen, mert maga mindig pontosan jön és
megy. –fordultam Yoo Kwon felé.
-Ezentúl másképp lesz…
S hogy ezt hogy is értette
pontosan? Azt mindenkinek a fantáziájára bízom… Annyit elárulok, hogy végre
ismét hiszek a Karácsony szellemében…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése