Soo Yoo P.o.V.
Egészen kicsi
korunk óta ismerjük egymást. Mindig számíthattunk a másikra, akár jó, akár
rossz dologról volt szó. Mindvégig úgy szerettük egymást, mintha testvérek
lennénk. Legalábbis én így gondoltam… Aztán ahogy cseperedtünk és mind
elkezdtünk változni, mintha teljesen felfordult volna az addig békésnek hitt
világunk…
Junho
mindig is sokkal nyugodtabb, visszafogottabb volt az öccsénél. A pár centi
magasságkülönbséget leszámítva egyedül a személyiségükről lehetett megmondani,
hogy ki kicsoda. Junsu volt az a tipikus kis lázadó, aki inkább csinál 100
hülyeséget, mielőtt esetleg segítséget kérne. De pont ezért szerettem őt, mert
olyan kis lüke volt. Még mielőtt félre értenétek, nem úgy szerettem őt, nem
voltam belé szerelmes. Csak, mint egy jó barátra szokás, úgy gondoltam rá, és
ezzel ő sem volt másképp…
Egy nyári estén, nem sokkal
iskolakezdés előtt a fürdő felé igyekeztem, mikor valaki hátulról megszólított…
-Nem hagytál el valamit? –kérdezte Junsu.
-Szerin…-ahogy megláttam, hogy az ujján
lóbálja a bugyimat egyből fülig pirultam. Odarohantam hozzá, kikaptam a kezéből
az említett ruhadarabot és hatalmas ajtóbecsapás kíséretében eltűntem a
fürdőszobában. „Idióta”-gondoltam,
miközben folyattam magamra a hűvös vizet. A nyári forróságban igazán jól esett.
Mikor végeztem, gyorsan felöltöztem és elindultam vissza a szobámba. Nem is
olyan kis meglepetésemre mindketten bent vártak…
-Ti meg mit csináltok itt?
-Szerinted mégis mit? Zabot
hegyezünk…-vágta rá Junsu.
-De most komolyan. Nem az volt, hogy
vacsora után mentek haza?
-Ha ennyire zavarunk, akkor el is
mehetünk…-kelt fel az ágyam széléről Junho elszontyolodva.
-Tényleg azt hitted, hogy elküldenélek
titeket? –néztem rá, mire ő csak mosolygott egyet.
-Befejeznétek a nyájaskodást, kezd az
idegeimre menni.
-Miért morogsz, Junsu? Régebben nem volt
ellenedre.
-Az mikor is volt? Az ősidőkben? De ha már
itt tartunk, a közös fürdőzéseket te sem ellenezted. Akkor ma miért?
-Az teljesen más… Most miért vagy ilyen?
-Öcsi, nyugi van. Ha nem tetszik valami,
akkor haza is mehetsz. Nem kell az, hogy egész este itt pufogj nekünk. –szólt
rá Junho.
-Akkor maradjatok itt édes kettesben, mert
nekem nincs kedvem gyertyatartónak lenni.
-Te meg…-indultam volna utána, de a bátyja
elkapta a csuklómat.
-Hagyd, majd lenyugszik.
-De…
-Szeretnéd, hogy megkeressem?
-Te is tudod nagyon jól, hogy ha ideges,
akkor még több és nagyobb hülyeséget tud csinálni.
-Sajnos túlságosan is jól ismerem. Mindjárt
jövök. –mondta, majd eltűnt a szobámból.
Junho P.o.V.
Nem
kellett messzire mennem, hogy megtaláljam Junsut. A házhoz közeli park egyik
padján ücsörgött. Nagyon elmélyülten bámulta a földet…
-Mégis mi volt az előbb az a jelenet?
-A frászt hoztad rám! –csattant fel egyből.
-Miért, talán nem tiszta a lelkiismereted?
-Azzal nincs semmi probléma, sosem
hazudtam.
-Rendben, de az előző kérdésemre nem
válaszoltál.
-Nem hiszem, hogy sok közöd lenne hozzá.
-Miért is? Elvégre a bátyád vagyok.
-És ez miért hatalmaz fel téged arra, hogy
a magánéletemben vájkálj??
-Mi van? Ezt te komolyan így gondolod??
–megragadtam a felsőjét és magamhoz rántottam.
-Képes lennél megütni az öcsikédet?
-Ha attól végre észhez térsz, akkor igen.
Min akadtál ki annyira Soo szobájában?
-Nem tök mindegy? Lassan úgy is kezdődik az
új iskolaév és hagylak titeket kibontakozni.
-Te meg miről beszélsz?
-Mindegy, nem lényeg.
-Na jó,mielőtt még tényleg bántanálak,
inkább visszamegyek Yoohoz és elmondom neki, hogy szokásodhoz híven rád jött az
5 perc. Ha akarsz, akkor te is csatlakozol, ha nem, akkor…
-Menj csak, nem kellek én harmadik
keréknek.
-Mi a…
-Semmi-semmi.
-Inkább tényleg megyek. Szia, Öcsi.
-Bye!
Junsu P.o.V.
Titokban
követtem a bátyámat vissza, egészen Soo Yoo házáig. Már régóta tudom róla, hogy
többet érez iránta puszta barátságnál, de… Nem ő az egyetlen. Viszont nekem
esélyem sincs, így inkább a nehezebbik utat választottam. Bunkó leszek Vele,
csak hogy mihamarabb megutáljon engem. Így talán egyszerűbb lesz itt hagynom
Őt. Tisztában vagyok vele, hogy most fájdalmat okozok neki, de megéri az
áldozatot, ha utána boldog lehet. Sokkal jobban illik Junhohoz, mint hozzám. Én
túlságosan forrófejű vagyok, amit Ő nem tudna rendesen kontrollálni, ahogy
sokszor én magam sem vagyok képes. Ezért is döntöttem úgy, hogy Amerikában
jelentkezek egy művészeti egyetemre, hogy távol legyek Tőle. Ha szép csendben
utazok el, akkor nem lehet olyan nagy baj belőle…remélem.
Soo házához érve bátyám bement,
én pedig felmásztam az erkély előtt álló fára. Mivel nagyon meleg volt, így az
ajtó teljesen nyitva volt hagyva, hogy jobban mozogjon a levegő. Tudom, hogy
nem szép dolog, de kihallgattam őket…
-Hol van Junsu?
-Nem jött vissza velem.
-Azt én is látom, de miért?
-Kicsit bekattant, de ne aggódj, holnapra
biztos lenyugszik.
-Remélem is, mert ha nem, akkor szép kis
fejmosást kap majd tőlem.
-Erről jut eszembe, van valami, amit
szeretnék neked elmondani.
-Mi az, mondhatod. Tudod, hogy velem
mindent megbeszélhetsz.
-Szóval…izé…hogy is mondjam…
-Anyudéknak is így mondtad el, ha rossz
jegyet kaptál? Mert ez elég gyenge indítás.
-Hát… Ömm…
Azt hiszem, már tudom, hogy mit
akar neki mondani. Mindig tudta, mit és hogyan mondjon, kivéve, amikor egy
olyan lánnyal beszélgetett, aki nagyon tetszett neki és meg akarta szerezni.
Valójában egyáltalán nem izgult, de ezzel a kis színjátékkal könnyebb volt
elnyerni kiszemeltje szívét…
Leugrottam a fáról és rohanni
kezdtem, de nem hazafelé… Fogalmam sem volt arról, hogy merre, csak szaladtam,
ahogy csak a lábam bírta. Végül a Han partján kötöttem ki. Leültem egészen
közel a vízhez és a Holdat bámultam. Olyan volt az egész, mintha a szívembe
döftek volna egy kést, aztán még jól meg is forgattákvolna. De nem akartam
gyengének mutatkozni, főleg nem előttük…előtte.
Soo Yoo P.o.V.
Ott
ültünk az ágyam szélén csöndben. Arra vártam, hogy végre kibökje, amit akar.
Végül megfogta a jobb kezem és a mellkasára tette. Nem értettem, hogy mi a
célja ezzel…
-Tudod… Már egy ideje motoszkál bennem
valami, de eddig nem tudtam, hogy mondjam el.
-Olyan furán viselkedsz… Komoly?
-Nem… vagyis igen. Szóval… Az utóbbi pár
hónapban jöttem rá, hogy…-még jobban magához szorította a kezemet- Én már nem
csak barátként gondolok rád.
-Tudom, én sem.
-Valóban?
-Persze. Olyan vagy nekem, mint egy bátyj.
Junsuval egy…ütt…-ahogy ránéztem, láttam a csalódottságot a szemében.
-De…Én nem így értettem. Amire én céloztam
az ennél sokkal másabb. Én azt hiszem…beléd szerettem.
-T-tessék?
-Jól hallottad…-vakargatta zavarodottan a
nyakát.
-E-ez elég hirtelen jött, nem is igazán
tudok rá mit mondani.
-Azt hiszem, most hazamegyek és hagylak
gondolkodni. Szia!
-Szi…a! –meg sem várta, hogy elköszönjek
tőle, már rohant is kifelé a szobámból.
Ez meg mi a fene volt???-dőltem
el az ágyamon, természetesen keresztbe –Komolyan azt mondta, amit hallani
véltem. Hogy ő…szerelmes…pont belém??? Mégis mit válaszoljak neki? Sőt, a
legjobb kérdés, érzem én is ugyanazt, amit ő?
Napokon keresztül nem találkoztam
egyikőjükkel sem. Már az egyetem előtti utolsó vasárnap volt, mikor egy nem
várt telefonhívást kaptam Junhotól…
-Szi…-kezdtem bele, de ő félbe szakított.
-Azonnal ülj be egy taxiba és menj ki a
reptérre!! Junsu élete legnagyobb hülyeségére készül!!
-Mi van?? Miről beszélsz??
-Majd ott elmondom, de rögtön indulnod
kell.
Kinyomtam a készüléket és úgy
tettem, ahogy Junho mondta. A sofőrt próbáltam sürgetni, hogy mihamarabb a
megbeszélt helyre érjek. Az aulában már ott állt és igyekezett feltartani
Junsut, aki hajthatatlannak tűnt…
-Itt meg mi folyik, Xiah?
-Hogy hívtál?
-Azt hiszed, nem emlékszek erre a nevedre?
-Nem érdekel. Egyáltalán miért jöttél ide?
Várj, nem is kell válaszolnod. A drága bátyuskám hívott ide, igaz?
-Ha igen, akkor mi van? Hova készülsz?
-Elmegyek egy olyan helyre, ahol nyugi lesz
körülöttem. Ez itt már túlságosan fojtogató.
-Te teljesen megőrültél?? –kezdtem egyre
idegesebb lenni. Nem értettem, hogy mi folyik itt, Junsu pedig olyan bunkó volt
velem, mint még soha.
-Igen, beleőrültem abba…
Junsu P.o.V.
Nem
sokon múlt, hogy lebuktassam saját magam, de végül sikerült észbe kapnom. Ha
most elszólom magam, akkor talán sosem hagyom el ezt az érzelmi poklot.
-Mibe? –kérdezte Soo.
-Abba, hogy tudom, soha nem leszek elég jó
valakinek, aki nagyon fontos nekem. Megőrjít a tudat, hogy mással kell látnom,
de inkább én szenvedek, mit hogy őt sírni lássam.
-Akkor miért nem mondod el neki, hogy mit
érzel??
-Mert ő már mással van, és nem akarom
megzavarni őket.
-De… Nem hagyhatsz itt minket…engem!
–hallottam, ahogy elcsuklik a hangja, majd egy könnycsepp is lecsordult arcán.
-Tévedsz, mert megtehetem. Főleg téged
törölhetlek ki könnyedén az életemből, hiszen semmi közöm hozzád. Senkim se
vagy, csak egy kiscsaj, aki sokat lógott a bátyámmal és velem. Nem vagy több
ennél.
-Ezt komolyan mondod?! Azok után, amin
átmentünk közösen… Akkora egy idióta vagy!! És mi az, hogy csak egy kiscsaj??
Tudod, most legjobban utálni akarlak, de nem megy, mert túlságosan szeretlek
ahhoz. Soha nem tudnálak úgy megbántani téged, mint ahogy azt te tetted most
velem. Menj is inkább el innen és vissza se gyere, nem érdekelsz már!!
Gyorsan megfordultam, mielőtt
megláthatta volna könnyeimet, melyek hirtelen törtek elő. Egész életemben sose
sírtam, főleg nem egy lány miatt, de… Ő képes volt belőlem ezt is előhozni…
Sietősen mentem becsekkolni, hogy
végre elindulhassak az új életem felé, ahol végre nem kell Vele foglalkoznom.
Mindent előröl kezdhetek…
„Viszlát, Soo Yoo!” –mondtam magamban, miközben a gép elhagyta a
kifutó pályát…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése