Fallen angel...or maybe not...(+16)

            Azt mondják, ha egyszer lekerülsz fentről, akkor nincs visszaút. Ez történt velem is. Egész életemben, már ha ezt lehet életnek nevezni, úgy gondoltam, hogy angyalként nincs szükségem érzelmekre. Elvégre is hogy nézne ki az, ha egy őrző egy párt alkotna védelmezettjével. Ezért mindig is arra törekedtem, hogy semmiféle emocionális szál ne kössön pártfogoltjaimhoz. Ám ez teljesen megváltozott, mikor megismertem Őt…

            1930 nyara lehetett, mikor először találkoztam Vele. Ekkoriban egész Korea japán fennhatóság alá tartozott. Mivel én csak a legvégső esetben hagyhattam el ”lakhelyemet”, így csak fentről csodáltam Őt. Sötét haja, mélyfekete szeme teljesen elvarázsolt, és ilyet előtte még sosem éreztem. De mondhatni fényévek választottak el Tőle… Pár nappal később elhatároztam magam… A következményektől függetlenül lemegyek hozzá!! Ha kell, a szárnyaimat is eldobom érte.

      -Te teljesen megbolondultál?? –jött oda hozzám egyik őrzőtársam.

      -Nem, soha nem voltak ennél tisztábbak a gondolataim és az érzéseim. Végre szeretném, sőt akarom tudni, hogy milyen szeretni és szeretve lenni!

      -Még akkor is…

      -Igen, a szárnyaimat adom azért, hogy vele lehessek. Semmit nem akarok ennél jobban.

      -De ugye azt tudod, hogy ha egyszer távoztál, akkor nem jöhetsz vissza.

      -Tisztában vagyok vele. De érte lemondok a képességeimről.

      -Rendben. Látom, hogy túl makacs vagy ahhoz, hogy maradásra bírjalak. Légy boldog az új életedben.

      -Az leszek, ne aggódj e miatt.

Az egész procedúra pillanatok alatt lezajlott, így szinte szempillantás alatt a külvárosban landoltam hatalmas csapódással. Azonnal megindultam befelé, hogy megtaláljam Őt. Az egyetlen problémát csak az jelentette, hogy egy szál Éva-kosztümben voltam. Ezért kénytelen voltam egy kisebb kitérőt tenni. A legalkalmasabbnak egy bordélyház tűnt, melynek kertjében épp száradtak a frissen mosott ruhák. Gyorsan magamhoz vettem párat, felvettem őket és tovább indultam…volna… Az egyik gisaeng észrevett és azonnal hívta a vezetőt.

      -Mit képzel, hogy csak úgy eltulajdonítja a mi ruháinkat???

      -Elnézést, de szükségem volt rá.

      -Mondja csak, mi a neve? –fordult oda hozzám a főkurtizán.

Gyorsan ki kellett találnom egyet, hiszen fent csak a 23-as őrzőként ismertek…

      -S-Shin Ji Na, Suwonból.

      -Nos, kedves Ji Na… Az én nevem Cho Song Joo, mostantól én vagyok a munkaadója.

      -Tessék? Ezt meg hogy érti?

      -Nagyon megtetszett az arca. Olyan angyali. Biztosan sokat fog lendíteni a forgalmunkon.

      -De unni~…

      -Semmi de, velünk marad és kész.

      -Hmph…-durcásan ballagott el a fiatalabbik gisaeng.

Hát, nem egészen így képzeltem el első óráimat, de tulajdonképp jól jött ez a kis incidens. Így munkám, szállásom is van, sőt, könnyebben megtalálhatom majd Őt.

Hamarosan megkaptam a szobámat és pár váltásruhát, hogy az elkövetkezendő pár napban is legyen mit viselnem. Gyorsan kellett alkalmazkodnom a kialakult helyzethez, de ezzel korábban sem volt problémám. Sorra érkeztek a rangosabbnál rangosabb vendégek, akik mind az új lányt, azaz engem akartak látni, és ha lehet így mondani, kipróbálni. De én nem hagytam magam, nem adtam oda senkinek egy nő legféltettebb kincsét. Akármekkora vagyonnal is rendelkeznek, én ezt csakis egyetlen embernek tartogatom…

            Egyik nap épp a város utcáit jártam, mikor hirtelen lövések dördültek el az egyik szomszédos sikátorban. Nem tudtam mire vélni, így igyekeztem távozni a helyszínről… Ekkor azonban valaki átkarolta a vállamat és csak ennyit mondott…

      -Kövess szótlanul vagy lelőlek!

Nyeltem egy nagyot és engedelmeskedtem. Séta közben óvatosan felnéztem elrablóm arcára és teljesen megállt a szívem… Ő volt az, aki képes lett volna megölni abban a szent pillanatban. Vegyes érzelmek kavarogtak bennem. Egyrészt örültem, hogy végre találkozhatok vele és mondhatni a karjában tart… Másrészt viszont nagyon féltem, hogy bármikor dönthet úgy, hogy végez velem, és akkor az egész áldozatom hiába való volt.

      -Megtudhatnám, hogy mégis mit akar tőlem?

      -Csak csendben jöjjön velem. Hamarosan biztonságos területre érünk, ott majd elengedem.

      -De… Nem is ismerem magát…

      -Ez nem lényeg. Kövessen csöndben és akkor nem esik bántódása.

Erre nem válaszoltam inkább semmit, csak engedelmeskedtem neki. Egész a város határáig mentünk el, ahol valóban elengedett… Pontosabban ellökött magától és futásnak eredt, meg sem állva az erdőig…

El sem akartam hinni, hogy pont ő kapott el. Igyekeztem mihamarabb visszatérni a bordélyházba, mert ma estére egy kisebb csoport jelentkezett be, így mindenkire szükség volt.

      -Ji Na unni, te tudod, hogy kik lesznek az esti bankett vendégei?

      -Nem, hiszen még alig ismerek itt pár embert.

      -Én úgy tudom, hogy néhány felkelő lesz az. Legalábbis a többiek ezt pletykálják.

      -Felkelők?

      -Állítólag van egy mozgalom, ami a japán megszállást próbálja meg leküzdeni.

      -És ők mégis miért jönnének ide? Sőt, az ilyen megmozdulások nem titokban szoktak összegyűlni?

      -Nem tudom. De jobb, ha megyünk készülődni, mert hamarosan ideérnek.

8 óra körül valóban meg is érkeztek a vendégek. Meglepetésemre azonban nagyon sok ismerős arcot találtam köztük. Magas rangú miniszterek, rendőrtisztek jelentek meg itt elsősorban, akik elvileg mind a japánokat szolgálták. Természetesen jött több alsóbb rétegekből származó ember is…

      -Song Joo, kedvesem, igazán kitettél magadért. –húzta magához közelebb őt az egyik politikus.

      -Nagyon szépen köszönöm megtisztelő szavait. A lányok mind azért vannak itt, hogy az urakat szórakoztassák.

      -Valóban igazán gyönyörűek a hölgyek, de ki az a leányzó, őt most látom itt először.-mutogatott felém.

      -Ő egy új gisaeng, a neve Ji Na. Kérlek, mutass valamit a vendégeinknek.

Ölembe vettem a gayageumöt és játszani kezdtem rajta. Nem figyeltem senki és semmi másra, csak a hangszerre. A dallam közepén az ajtó zörgésére lettem figyelmes, de nem néztem fel, mert nagyon elmélyülten koncentráltam. Csak annyit hallottam, hogy az újabb férfi suttogva bocsánatot kér, majd helyet foglal a többiek közt…

Mikor végeztem, felálltam, hogy meghajolhassak, de egy pillanatra megtorpantam. Amint felegyenesedtem egy kicsit, rögtön Vele találtam magam szembe. Tekintetünk találkozott… Nem akarta elengedni egyikünk sem a másikét…

      -Mi van Jong Woon, talán tetszik a kislány? –viccelődött vele egy másik, hasonló korú fiú.

      -Ugyan kérlek, hova gondolsz? Ő is csak egy gisaeng a sok közül. –válaszolta, miközben elkapta tekintetét. Nagyon rosszul esett, mert én tudtam, hogy több vagyok puszta kurtizánnal. Nem is vagyok ember, hanem egy bukott angyal. Az este további részében igyekeztem nem foglakozni vele, inkább a többi vendégnek töltöttem az italokat, illetve zenéltem, mikor azt kívánták. Nagyjából éjfél körül néhány tiszt lányok társaságában eltűnt a közös szobából, így már csak négyen maradtunk. A két társaság vezetője, Jong Woon és én. Már mindkét férfi meglehetősen ittas állapotban volt, ezért megpróbáltuk felsegíteni őket az asztaltól és egy szobába kísérni őket, ahol alhatnak. Sikeresen eltántorogtam vele a helyiségig, ahol leültettem a fal mellé, amíg előkészítettem neki a fekhelyet. Mikor át akartam segíteni oda, véletlen elveszítettem az egyensúlyomat és ráestem… Ott feküdtem a mellkasán, míg ő átkarolt a hátamat. Olyan közel voltam hozzá, mint talán még soha, de megmozdulni se tudtam…nem is igazán akartam. Csodás formájú arcát, sűrű szempilláit néztem… Teljesen magával ragadott az az érzés, alig tudtam megálljt parancsolni magamnak. Egyre közelebb hajoltam hozzá, szinte csak pár milliméter választott el Tőle. De ekkor megszólalt…

       -Se Ryong-ah! Se Ryong-ah! Ne hagyj el! Nem mehetsz el így! –mondta álmában, és még szorosabban ölelte hátamat. Hallva ezt az idegen nevet minél hamarabb ki akartam szabadulni karjai közül, de nem ment…

Másnap reggel, mikor felébredtem, ő már nem volt a szobában. Igyekeztem elfelejteni azt, ami az este történt, de nem volt egyszerű. A munka azonban sokat segített. Egyre jobb helyre jutottam a ranglétrán, ezáltal a bevételeim is nőttek.

*pár hónappal később*

            Túl sokat nem változott a helyzet. Vonzódásom Jong Woon iránt még mindig egyoldalú, bár már egyre többet jár a bordélyházba csak azért, hogy beszélgessünk. Furcsa módon azt lehet mondani, hogy nagyon jó barátok lettünk. Mint kiderült, valóban a felszabadító mozgalom embere, tulajdonképp az egyik vezetője. Én is igyekszem támogatni őket, természetesen nem tényleges akciókkal, sokkal inkább fedezéssel és anyagiakkal. Valamelyik este egy meglehetősen szokatlan indokkal érkezett meg hozzám…

      -Hogy mi? –néztem rá meglepetten.

      -Jól hallottad. Úgy tűnik, a japán rendőrség nyomra bukkant és most követnek engem. Ez tűnt a legbiztonságosabb helynek az összes közül. Hiszen ők is mind férfiak, így megérthetik, ha egy gisaeng társaságára vágyik néha az ember fia.

      -Persze, megértem. Most sem teszek másképp, mint korábban. Hozhatom a sojut?

      -Igen, most jól esne egy kicsi.

      -Azonnal jövök.

Kimentem, tálcára raktam egy üveg sojut, pár tányér nassolni valót, hogy ne üssön akkorát az ital és elindultam vissza. Letettem az asztalra a hozott dolgokat majd helyet foglaltam Vele szemben. Öntöttem neki egy pohárkával, ezután magamnak is.

       -Igyunk arra, hogy bár nehézkesen indult, de mégis sikerült megfelelő mederbe terelnünk a kapcsolatunkat. –mondta.

       -Egészségünkre! –lehajtottuk az első kört. Szép sorba jött a második, a harmadik és így tovább. Már a sokadik pohárnál tartottunk, mikor arra lettem figyelmes, hogy egyre közelebb kerül hozzám és elkezdi kikötni a felsőmet…

       -Állj! Mit akarsz? –fogtam meg a kezét.

       -Mégis mit gondolsz?

       -De…

       -Ne aggódj, vigyázok rád. –mondta, majd mélyen a szemembe nézett. Még közelebb hajolt hozzám, jobb kezével végigsimította az arcomat és gyengéden megcsókolt. Eleinte nem akartam neki engedni, de az érzéseim átvették az uralmat a testem felett. Elengedtem a kezét, ő pedig kapva az alkalmon, kioldotta a masnit, majd lehúzta a vállaimról a felsőt. Nyelve tüzes tangóra hívta az enyémet, miközben karja egyre szorosabban ölelte derekamat. Én sem tétlenkedtem, elkezdtem kigombolni ingét és levettem róla. Kezeim mellkasán indultak felfedezőútra, meg sem állva kisebbik énjéig, mely addigra egy igazi bestiává nőtte ki magát. Óvatosan simogatni kezdtem, minek hatására felszisszent, de én, mintha mi se történt volna, folytattam. Börtönéből egyre inkább kitörni vágyó szörnyetegét óvatosan kisegítettem a nadrágból, majd eldöntöttem a padlón. Megszabadultam ruhám külső tétegétől így már csak a legalsó, fehér volt rajtam. Óvatosan felgyűrtem azt és Jong Woon csípőjére ültem. Közelebb hajoltam hozzá, hogy megcsókoljam, ezután óvatosan megfogtam merevedő tagját, és besegítettem a hüvelyembe. Pár percet vártam, hogy mindketten megszokjuk, majd lassan mozogni kezdtem. Ő megmarkolta először a combjaimat, később pedig a melleimet kényeztette. Egyre gyorsabban kezdtem fel-le mozogni, míg végül egy erőteljesebb lökést követően belém lövellte forró magját. Az élvezettől felsikítottam, majd a mellkasára dőltem…

       -Köszönöm ezt a csodás estét! –mondta és óvatosan lesegített magáról.

       -Én köszönöm, hogy veled történt meg az első. –suttogtam.

       -Tessék?

       -Semmi. Jó éjszakát!

       -Jó éjt!

Egymás karjaiban elaludni volt talán az egyik legcsodásabb dolog. Boldog voltam és végre biztonságban is éreztem magam. Ám ez az idilli kép nem tartott sokáig…

            Másnap reggel megint nem volt mellettem mikor felébredtem. Csak egy apró levélkét hagyott…

„Sajnálom, hogy minden szó nélkül jöttem el, de sürgős üzenetet kaptam a fiúktól. Amint tudok, visszajövök.”

Gyorsan felöltöztem és kimentem a lányokhoz, hátha ők tudnak valamit az eseményekről. Nem mondhatnám, hogy megnyugtattak. Azt mondták, hogy a japánok megtalálták a főhadiszállását a felkelőknek. Nem tudom pontosan miért, de nagyon erős késztetést éreztem arra, hogy azonnal odamenjek és vele legyek. Így is tettem…

Mikor kiértem az erdő szélére, egyből lövések hangjára figyeltem fel. Követve a zajt könnyen megtaláltam őket. Sokan feküdtek már véresen a földön, de Őt nem láttam sehol. Csak nem… Minél kevesebb zajt csapva igyekeztem közelebb menni… Két kocsi állt az út mentén, mindkettő mögött rejtőzött pár ember. A jobb oldalon pedig ott volt Jong Wook, épp lövést adott le az egyik japánra, majd kiugrott a gépjármű mögül és rohanni kezdett az ellenség felé…

       -Nee!!! –indultam meg én is irányába.

       -Te meg… Tűnj el innen!! –ordított rám, de én nem engedelmeskedtem.

       -Nem, nem hagylak magadra, túl fontos vagy nekem.

       -Én is pont ezért kérem, hogy menj el amilyen gyorsan csak lehet.

       -De… -ekkor észrevettem, hogy az egyik japán hátulról meg akarja támadni Őt, ezért szaladni kezdtem feléjük. Épp az utolsó pillanatban értem oda, így a golyó engem talált hátba és nem Őt.

       -Miért tetted ezt? Mondtam, hogy vonulj fedezékbe. –halottam, ahogy minden egyes szónál elcsuklik hangja.

       -Ne aggódj. Jó helyre kerülök…haza.

       -Mi van? Ne beszélj butaságot. –mondta.

Felnéztem és láttam, hogy arcán szép lassan gördülnek le a könnycseppek.

       -Ne sírj, kérlek! –töröltem le az apró cseppeket a kezemmel. –Megérte az áldoza…-ekkor hatalmas fájdalmat kezdtem érezni a lapockáim közelében. Hirtelen felültem, felhúztam a térdeimet és átkaroltam őket. A következő pillanatban még erősebben kezdett fájni a hátam, míg végül vakító fények közepette ki nem tártam új szárnyaimat.

       -T-te meg mi vagy? –hátrált el tőlem.

       -Úgy tűnik, már nem bukott angyal. Neked köszönhetem, hogy visszafogadtak. Sőt, ennél sokkal többet is. Sajnálatos módon azonban ez azt jelenti, hogy soha többé nem találkozhatunk, mert nekem vissza kell mennem a többiek közé.

       -Nem, azt nem engedhetem meg. Pont most, mikor…végre…

       -Tudom és sajnálom. De fentről mindig vigyázok majd Rád. Elvégre is ez egy őrangyal feladata és kötelessége.

       -De…én…sz-szeret…

       -Én is így érzek, de ennek a kapcsolatnak nincs jövője. Kérlek, értsd ezt meg és felejts el! Jön majd egy másik lány, aki sokkal többet adhat neked, mint én valaha is. Sajnálom, de mennem kell! –széttártam szárnyaimat és amilyen gyorsan csak tudtam, eltűntem előle. Nem akartam ugyanis, hogy sírni lásson… Bár azt kértem Tőle, hogy felejtsen el, de én sosem leszek erre képes.