Üldözők és üldözöttek (Siwon OS)

Azt hittem, a legutóbbi sikító szellemnél már semmi sem lehet rosszabb, de hatalmasat tévedtem. A húgomat elrabolta egy vérfarkas, unokatestvéremet pedig megölte egy gumiho. Régóta űzte már a rókát, ám az folyton túljárt az eszén, és mindig kicsúszott a kezei közül. Balszerencsés időszak köszöntött a klánra. Az én feladatommá vált, hogy megbosszuljam rokonom halálát, de az égiek megint csak keresztbe tettek. Egy fogadóban vártam rá, meg akartam figyelni, mielőtt cselekedni kezdenék. Sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen fenevad vált ki belőlem ilyen heves érzelmeket. Abban a pillanatban, hogy a szemébe néztem, teljesen elvesztem.

-          Hé, Siwon! Csukd be a szád, mert belerepül egy légy – bökött oldalba a csapos.

-          Mi? – gyorsan összeszedtem a gondolataimat – gyakran jár ide…?

-          Na Rae? Az utóbbi időben szinte minden nap, miért?

-          Nem fontos…

-          Csak nem felkeltette az érdeklődésedet?

-          Baj, ha igen?

-          Azt mondják, különleges teremtés. Igaz, ami igaz, különös szépség…

Mellém lépett, és rendelt magának. Teljesen összekuszálta a gondolataimat. Meghívtam egy italra, és beszélgetni kezdtünk. Nos, a taktikám megvolt. Első lépés, a bizalomba férkőzés. Ez pár hét alatt sikerült is, egészen addig nem volt baj, míg a következő teliholdkor találkozóra hívott. Elfogadtam a meghívást, most vagy soha! Az erdő szélén találkoztunk. Tudtam, hogy veszélyben vagyok, hogy az életemmel játszom, de annyira elvarázsolt, nem tudtam ellene védekezni.

-          Meg akarsz ölni, igaz? – szegeztem neki a kérdést.

-          Én… Hogy gondolhatsz ilyet? – hárított.

-          Tudom, hogy a rókák szeretnek teliholdkor gyilkolni.

-          Te… ezt meg honnan tudod? – nézett rám villogó szemekkel.

-          Vadász vagyok – vontam vállat, és mielőtt tiltakozni tudott volna, mellé léptem, és magamhoz húztam – meg kellene, hogy öljelek, de én képtelen vagyok rá – finoman végigsimítottam az arcán, és megcsókoltam.

-          Szóval játszani szeretnél? – elhúzódott, majd a földre lökött.

-          Te ölted meg az unokatestvéremet…

-          Oh, még egy vadász a nagy klánból? – gúnyolódott – Jó lesz veled szórakozni, mielőtt meghalsz – felkacagott.

-          Nem tudsz te engem megölni! – tarkójánál elkaptam, ajkaira tapadtam, miközben magam alá gyűrtem.

Ő az oldalamat kezdte simogatni. Kereste a májamat, de nem érdekelt. A vágyaim sokkal erősebbek voltak, mint a józan eszem unszolása.

-          Kapjátok el! – hallatszott egy kiáltás.

Felkaptam a fejem, és hátrafordultam. Apám kő merev, érzelemmentes arca magamhoz térített, de már túl késő volt. Na Rae ezalatt eltűnt a sűrű erdőben. Lassan felálltam és szembe néztem a családommal.

-          Csalódtam benned – mondta apám hidegen – fogjátok le! A börtönben talán megjön az esze…

-          Tessék?!

Tudtam, hogy amit tettem, elfogadhatatlan, de soha nem hittem volna, hogy képesek ilyesmire.

-          Te maradtál nekem egyedül. És elárultál – fordult meg apám, és elindult haza – Többé nem vagy a fiam!

Szavai visszhangoztak az éjszaka csendjében, teljesen letaglóztak.  Ketten lefogtak, és hátrakötötték a kezem. Nem tiltakoztam. Egy róka elcsavarta a fejemet, elbuktam a küldetésem közben, és a családomat is elvesztettem… Ennél a halál is jobb lett volna. Elvették minden fegyverem, és bezártak az egyik sötét cellába. A sötétben kezdtem elveszteni az időérzékemet, és minden reményt. Nagyjából két hete tengődhettem a cellában, amikor két tompa puffanást hallottam. Összeestek az őrök, mozdulatlanul feküdtek a földön.

-          Ki jár odakint? – kérdeztem gyanakodva.

-          Állj hátrébb - suttogta egy ismerős hang.

Engedelmeskedtem neki. A következő pillanatban a cellaajtó tokostul kiszakadt a helyéről. Pontosabban a húgom kitépte.

-          Te élsz? – elképedve bámultam rá.

Bólintott egy aprót, de nem kerülte a tekintetemet. Szorosan megölelt, majd azonnal el is hátrált.

-          Menekülj, amíg lehet. Apánk sosem fog megbocsátani egyikünknek sem. Többé mi sem találkozhatunk…

-          Mi a baj?  - kérdeztem aggodalmasan, mire végre rám szegezte sárgán izzó szemeit.

-          Én már…

-          Nem vagy ember – suttogtam, ő ismét bólintott.

-          Keresd meg a rókát, ő segíthet neked! Én nem maradhatok tovább, soha nem felejtelek el…

-          Miért pont őt?

Alig, hogy kimondtam, ő már el is tűnt. Egyedül maradtam a sok megválaszolatlan kérdésemmel. Gyorsan szereztem pár fegyvert az eszméletlen őröktől, majd követtem testvérem példáját, és menekültem az életemért…

You must forget me even if you don't want to!

Alig egy éve ismertük egymást vele, de szinte egyből a legjobb barátnőmnek tartottam. Mindent elmondtam neki, amiről úgy gondoltam, hogy szükséges tudnia. Imádtuk és talán még most is imádjuk egymást, de… valami megváltozott, sajnos rossz irányba. Rengeteget veszekszünk, olykor a leglehetetlenebb hülyeségeken, máskor pedig komoly dolgokon.

A legutóbbi alkalommal túlságosan elfajultak az események …

   - És nem értem mit vársz tőlem. Én annak idején nyitottam feled. Mikor fájt az élet és el akartál tűnni melletted álltam és visszahoztalak. Egyszer sem említettem a problémáimat, pedig voltak. Majdnem meghalt a nagyanyám… de mindent háttérbe szorítottam, hogy neked tudjak segíteni. De te ezzel sem vagy megelégedve. Meg akarod szűntetni a magánéletemet és közben tönkre teszed magadat.

   - Igazad lehet... ezért is mondtam már annyiszor, hogy hagyjuk az egészet a fenébe. Akkor neked megmaradna az életed, én pedig... újra a régi, csendes, "anyuci pici lánya" lennék. Az elején biztos fájna, de meg lehetne szokni... ahogy minden mást is megszokik az ember. Amúgy nekem sem volt fényes az életem... valószínűleg most jön ki rajtam az a sok minden, amire anno a pszichodoki azt mondta, hogy "nincs semmi baja". Apám a folytonos alkoholizálásával teljesen leszívta az életerőmet és -kedvemet, de ezt nem mutathattam, egy "mű L" került elő, akinek nem fájt semmi, folyton mosolygott, nem volt szeretethiánya. Aztán jöttél te... Kezdtem magam biztonságban érezni, azt éreztetted velem, hogy fontos vagyok... az álarcom elkezdett folyamatosan lekerülni és az eddig elfojtott dolgok felszínre kerülve főleg rajtad csattantak… csattannak. Olyan érzésem van, hogy ha nem vagy a közelemben, akkor megint egyedül vagyok, védtelenül és fáj újra felvenni az álarcomat, mert már túlságosan is ragaszkodok a "tartozok valakihez (és valahova)" érzéshez, ami mélyen belül ott motoszkál és azt mondja, hogy "ha másért nem is, legalább érte, értük folytatnod kell". De amint magamra hagysz, ez a hang elhallgat és előjön a "sérült, savanyú (?), mindenkit a pokolba kívánó" énem, aki nem törődik azzal, hogy esetleg neked is van problémád, sőt, "ne merjen lenni, csak az enyémmel foglalkozz!". Szóval a lényeg... nem is igazán tudom, hogy mi lenne az. Talán tényleg végleg be kéne fejeznünk és a kezdeti nehézségek után visszatérhetnénk a régi életünkhöz... Vagy folytatjuk és mindkettőnk az őrületbe kergeti a másikat. Ezt viszont én nem vagyok hajlandó vállalni, inkább elfelejtelek örökre!

Idegesen ültem a volán mögé, pedig nem lett volna szabad. A gázra tapostam, nem is figyeltem az utat, csak mentem előre. Abban reménykedtem, hogy az ablakon beáramló hűvös őszi levegő majd elfújja magával minden gondomat és felszárítja a könnyeimet. Még az idő is velem sírt, szakadt, mintha dézsából öntenék… és ebből lett a baj. Túl gyorsan hajtottam, nem voltam elég óvatos és megcsúsztam egy tócsán. A kocsi elkezdett pörögni, össze-vissza korcsolyázott a vízen, aztán az árokba szaladt és egy fa törzsébe gyűrődve állt meg… ennél többre nem emlékszek.

            Nem tudom, hogy mennyi ideig lehettem eszméletlen, de mikor felébredtem, egy kórházi ágyon találtam magam, hangosan pityegő gépekre kötve, sajgó fejjel és egyetlen névvel a gondolataimban.

   - Kislányom, jól vagy? – egy nő szorongatta a kezem, de fogalmam sem volt róla, hogy kicsoda.

   - Elnézést… de ön ki…?

   - Kicsim, hát nem ismersz meg?

   - Sajnálom, de nem… - motyogtam az oxigén maszk alól.

   - Lizzy, ne mond…

   - Asszonyom, kérem, nyugodjon meg. A lányának amnéziája van, ezért nem ismeri fel önt. Ez jobb esetben csak átmeneti, de az is lehetséges, hogy egy bizonyos életszakasz örökre kiesett az emlékezetéből.

   - Hol… hol van Ő?

   - Ki az az Ő, kincsem?

   - Rex…

   - Rex? – az orvos kérdőn nézett a nőre, aki; ha jól értettem; akkor az édesanyám lehet.

   - A legjobb barátnője. Rá miért emlékszik, ránk pedig nem?

   - Lehetséges, hogy vele találkozott utoljára vagy ő volt rá a legnagyobb hatással. Esetleg hozzá fűzik a legszorosabb érzelmek.

   - Rex… hol van? Látnom kell…

   - Kisasszony, kérem, ne izgassa fel magát, az most csak ártana önnek. Az ütközés során kisebb vérrögök keletkeztek az agyában, amiknek ugyan nagy részét eltávolítottuk, de esély van rá, hogy újabbak alakuljanak ki, amik akár végzetesek is lehetnek.

   - Akkor hozzák ide Őt. – leszedtem arcomról a maszkot – Csak vele hagy beszéljek, mielőtt még végleg…

   - Kicsim, ne beszélj butaságokat, nem lesz semmi bajod. Jó kezekben vagy, rendbe fogsz jönni.

   - Hívjátok ide!

   - Azonnal felhívom, csak nyugodj meg… - az anyámnak vélt nő eltűnt.

Napokon keresztül vártam, mikor jön be végre Rex, de nem érkezett meg… Hiába akartam volna tenni bármit is, nem tudtam, mert az ágy rabja voltam. A műtét ellenére az állapotom egyre romlott, alig pár napom lehet hátra. Ő még sincs sehol…

„Vajon azért, amit akkor mondtam neki? Azért, mert azt hazudtam, hogy elfelejtem Őt? Kissé ironikus, hogy mindenki kiment a fejemből, csak pont Ő nem, akit annyira ki akartam törölni. Magányos vagyok Nélküle, sose akartam megbántani. Mindig Ő tartotta bennem a lelket, mikor fel akartam adni mindent, de most… már túl késő, akaratlanul is vége lesz mindennek.” – forró könnyeim egyre sűrűbben és sebesebben szántották végig arcomat, nem tudtam őket megállítani… de talán nem is akartam, mert így kevésbé fáj, hogy itt kell őket és Őt hagynom. A kín belülről emészt fel, de miattam van az egész, én nem voltam elég jó hozzá. Nem bíztam benne, nem szerettem Őt léggé, nem bíztam meg benne eléggé… saját önzőségem, mohóságom, hülyeségem miatt veszítem el Őt.

            Minden érzékem egyre kezdett tompulni. Alig láttam és ez nem csak a könnyektől volt így, minden egyre homályosodott és sötétült… hallani sem hallottam, rendesen, csak a gépek idegesítően magas hangú pityegését…

   - Lizzy… - valaki megfogta a kezem. Olyan ismerős meleg érzés öntött el, mint mikor… nem, az nem lehet! Megpróbáltam felé fordulni…

   - Rex?

   - Igen, itt vagyok.

   - Annyira sajnálom, az egész az én hibám. Rossz barát vagyok!

   - Ne mond ezt…

   - De így van. Nem érdemlem meg, hogy itt legyél velem, inkább csendben kéne meghalnom, nem előtted. Menj el gyorsan, amíg még nem késő.

   - Lizzy, kérlek!

   - Nem, tényleg sajnálom. Szörnyű ember és barát vagyok. – egyre gyengébbnek éreztem magam, de folytattam – Csak egyetlen dolgot kérek tőled. Ha már én nem tudtam megtenni, akkor helyettem te… Felejts el! Ez az utolsó kívánságom, nem kérek mást. Ígérd meg, kérlek!

   - Liz, ne mondj ilyet. Nem fogsz meghalni, nem hagyom.

   - Nem tehetsz semmit, ez a végzetem. Ezt érdemlem azért a sok rosszért, amit elkövettem. De ne sírj miattam, vannak és lesznek nálam jobb barátaid is, akikre mindig számíthatsz, akik melletted állnak, ha szükséged van rájuk… akik feltételek nélkül szeretnek majd téged, még nálam is jobban.

   - Ne beszélj butaságot!

   - Saj-sajnálom… - kezem erőtlenül zuhant az ágyra, szemeim is lassan lecsukódtak – Szeretlek, Rex… örökkön örökké… - a gépek hosszú, egyenletes sípolásba kezdtek… magára hagytam az egyetlen személyt, akit tényleg, teljes szívemből szerettem… akit minden áron meg akartam védeni… aki mindennél és mindenkinél fontosabb volt nekem. 

What should I do? part 2

Yesung P.o.V.

            Gazdag családból származok, így mindent szinte azonnal megkapok, amit csak kiejtek a számon: pénz, kocsi, új telefon… Valami mégis hiányzik az életemből, csak nem tudom, hogy mi. Talán ezért is viselkedek úgy, ahogy. Felfogásom szerint – amit persze a legtöbben nem értenek meg – ugyanis a lányok csak játékok, akik pár alkalomnál többre nem jók, mert hosszabb kapcsolat esetén csak a baj lenne velük. Túl hamar kezdenek el ragaszkodni, sok pénzt kell rájuk költeni és folyton a pasijuk nyakán lógnak… egyszerűen idegesítőek. Ezért sem igazán volt egy hétnél hosszabb kapcsolatom, sőt, már ennyi idő is nagydolognak számít nálam. Azon a bulin sem volt másképp, ahol mondhatni megismertem azt a lányt… bár ő is csak egy a sok közül. Semmi több, csak egy egyszerű csaj, akit könnyű volt megfektetni.

            Ugyan hétköznaponként is szoktak lenni bulik, de a péntek, illetve szombat estik mindig másak… sokkal nagyobb és jobb a felhozatal. Ezért is várom már nagyon, hogy behálózhassak valakit, aki szinte másodpercek alatt az enyém lehet.

Nem is kellett sokáig keresgélnem, azonnal kiszúrtam egy lányt, aki unottan ült a kanapé egyik sarkában.

   - Egyedül vagy itt, Szépségem? – leültem mellé. Nagyon riadtnak tűnt, alig mert megmozdulni.

   - N-nem… vele. – egy másik csajra mutatott a tömegben. Megfektetni való volt, de ez a kis szüzike valahogy jobban felcsigázta a fantáziámat.

   - Ahogy látom elfoglalt. Te viszont unatkozol, nem szeretnél…

   - Nem, hagyj! – meg sem várta, hogy befejezzem, egyből a szavamba vágott.

   - Mitől félsz, Cica? Nem eszlek meg.

   - A-akkor sem.

   - Pedig úgy hallottam, hogy nagyon is szeretnéd.

   - Kitől?

   - Valójában senkitől, de most elárultad magad.

   - Én… nem, tévedsz!

   - Akkor miért pirultál így el, ilyen édesen? – közelebb hajoltam hozzá.

   - M-mert… - most én nem hagytam, hogy folytassa, egyből megcsókoltam. Először ellenkezett, de folyamatosan egyre többet engedett… végül az egyik vendégszobában kötöttünk ki. Negyed óra alatt lerendeztem vele a dolgot, nem szólt másról, csak a szexről. Semmi érzelem, semmi kötődés, csak az ösztönök kielégítése. Nem mondom, hogy rossz volt, de volt már jobb estém is. Mindegy, egy időre megteszi…

Nem hittem volna, de 2 héttel később felkeresett. Azt mondta, hogy találkozzunk egy parkban, mert fontos mondanivalója van számomra. Már ismerem ezeket a szövegeket, biztos ő is elregéli majd nekem, hogy milyen jó volt velem az az este, hogy mennyire szerelmes belém meg hasonlók. Unom már az összes ilyen nyálas zagyvaságot!

   - Jong Woon…

   - Mit akarsz? – egyáltalán nem érdekelt, hogy miről van szó, ezért nem is néztem rá.

   - Terhes vagyok és te vagy az apa.

   - És? – egy pillanatra meglepődtem, de szerencsére ő ezt nem látta, így továbbra is fent tudtam tartani a látszatot.

   - Mi az, hogy és?

   - Nem érdekel.

   - Hogy mondhatsz ilyet?

   - Könnyedén. Honnan vagy olyan biztos, hogy az enyém? Bárkivel összefeküdhettél akkoriban és az óta is.

   - Szemét vagy, ugye tudod?!

   - Csak veled voltam és nem volt más utánad.

   - Figyelj, azt csinálsz vele, amit akarsz, de nem fogod a nyakamba varrni. Főleg most, hogy be fogok vonulni a katonaságba. Kisebb gondom is nagyobb annál, mint hogy a kölyköddel foglalkozzak. Vetesd el, nekem nem kell!

   - Barom! Egész eddig azt hittem, hogy nem is lehet gyerekem. Azt mondták, hogy meddő vagyok. – ezt biztosan csak azért mondja, hogy vele maradjak és felneveljem azt a kölyköt.

   - Ettől sem érdekel jobban. Szia! – azonnal felálltam a padról és elviharzottam. Tegyen bármit, nem érdekel, nem fontos. Jelenleg azt kell kitalálnom, hogyan ússzam meg a katonaságot.

What should I do? part 1 (Yesung OS +16)

Sun Jae P.o.V.

            Idegesen ücsörögtem a váróban. Nagyon féltem attól, hogy mi lesz, ha beigazolódik, amitől a legjobban tartok. Csak egy görbe éjszaka volt, nem végződhet így. Ha tényleg az van, amit sejtek, akkor… nekem tuti végem. A családja meg fog ölni, engem biztosan.

            Újra péntek, újra döglés otthon. Nem vagyok bulizós, inkább olvasok egy könyvet otthon, az ágyamban fekve. Legjobb barátnőm, Seo Hwa azonban elrángatott magával mondván, hogy néha nekem is jár egy kis szórakozás és igazán rám férne már egy fiú. Tudom, hogy ő a legjobb barátnőm és minden apró részletet meg kéne vele osztanom, de valamit mégis eltitkoltam előle. Van egy srác, aki nagyon szimpatikus nekem, de… ő észre sem vesz engem. Ha Seo tudna róla, biztosan játszaná a kerítőnőt, ezért inkább titokban tartom a dolgot. Végül belementem, elkísértem őt a buliba… Végig kelletlenül ücsörögtem a kanapén, mikor besüppedt mellettem a bőr és valaki átkarolta a vállam.

   - Egyedül vagy itt, Szépségem? – a vér is megfagyott az ereimben, mozdulni sem mertem.

   - N-nem… vele. – böktem mutatóujjammal barátnőm felé, aki körül vagy 4 fiú legyeskedett.

   - Ahogy látom elfoglalt. Te viszont unatkozol, nem szeretnél…

   - Nem, hagyj! – mikor felé fordultam, akkor tudatosult bennem, hogy Ő ül mellettem… Kim Jong Woon.

   - Mitől félsz, Cica? Nem eszlek meg.

   - A-akkor sem.

   - Pedig úgy hallottam, hogy nagyon is szeretnéd.

   - Kitől?

   - Valójában senkitől, de most elárultad magad.

   - Én… nem, tévedsz!

   - Akkor miért pirultál így el, ilyen édesen? – közelebb hajolt hozzám.

   - M-mert… - nem hagyta, hogy befejezzem, egyből ajkaimra tapadt. Tágra nyílt szemekkel püföltem mellkasát, hátha elenged, de semmi haszna sem volt. Elkaptam mindkét csuklómat és még közelebb húzott magához. Ellen akartam neki állni… de nem ment. Egy fél pillanatra megszakította, míg felkel a kanapéról, engem is felsegített, aztán elindult velem egy kisebb szoba felé. Túl szorosan fogta a kezem, nem tudtam szabadulni… de valahol mélyen legbelül nem is igazán akartam. Amint beértünk a helyiségbe, egyből az ágyra lökött és fölém mászott és ismét hevesen megcsókolt. Kezei sem maradtak restek, egyből ruhám alá araszoltak és felgyűrték azt. Fejben bármennyire is azt mondtam, hogy ne, a szívem másképp döntött és hagyta, hogy hideg ujjbegyei bejárják egész testem. Érintésétől teljesen elvesztettem a fejem… Egyik pillanatban még nyakát átkarolva csókolom őt, a következőben pedig már meztelenül fekszik rajtam… csak pár másodpercnek tűnt az egész, pedig nagyjából 15-20 percet lehettünk együtt.

Mint aki jól végezte dolgát felkapta a cuccait, felöltözött és távozott a szobából. Én még sokáig feküdtem ott, a takaróba burkolózva. Szégyellem, hogy hagytam magam, de… tényleg szeretem őt.

            Egyre gyorsabban doboltam lábammal a padlón, mikor az asszisztens a nevemet mondta és behívott a rendelőbe.

   - Kérem, foglaljon helyet. – mutatott az asztala előtt lévő székre.

   - Doktornő, kérem, mondja el gyorsan az eredményt. – alig bírtam nyugton maradni, tudnom kell a választ.

   - Úgy van, ahogy gondolta. Gratulálok, ön gyermeket vár.

   - Tessék?

   - Jól hallotta, ön állapotos.

   - Nem, az nem lehet… nekem nem lehetne gyerekem. Minden esetre köszönöm. – sokkos állapotban tántorogtam ki a vizsgálóból. Most mégis mihez kezdjek? Jong Woon biztosan nem fogja vállalni a felelősséget…

            Pár nappal később felkerestem őt, hogy elmondjam neki. Úgy éreztem, hogy felkészült vagyok, bármit is reagáljon rá… de tévedtem.

   - Jong Woon… - remegő kézzel érintettem meg vállát, hogy felém forduljon.

   - Mit akarsz?

   - Terhes vagyok és te vagy az apa.

   - És?

   - Mi az, hogy és?

   - Nem érdekel.

   - Hogy mondhatsz ilyet?

   - Könnyedén. Honnan vagy olyan biztos, hogy az enyém? Bárkivel összefeküdhettél akkoriban és az óta is.

   - Szemét vagy, ugye tudod?!

   - Csak veled voltam és nem volt más utánad.

   - Figyelj, azt csinálsz vele, amit akarsz, de nem fogod a nyakamba varrni. Főleg most, hogy be fogok vonulni a katonaságba. Kisebb gondom is nagyobb annál, mint hogy a kölyköddel foglalkozzak. Vetesd el, nekem nem kell!

   - Barom! Egész eddig azt hittem, hogy nem is lehet gyerekem. Azt mondták, hogy meddő vagyok.

   - Ettől sem érdekel jobban. Szia! – felállt és elhagyta a parkot. Én csak ültem tovább a padon és zokogtam. Nem tudom, hogy mihez kéne kezdenem most.

Maybe I'll be forever alone... 2

Mi Hee P.o.V.

A múlt és a jelen szöges ellentétei egymásnak. Sosem voltam a központban. Mindig mindenhonnan kilógtam, nem tudtam beilleszkedni. Aztán egyszer csak minden megváltozott, a kultúra beszippantott, és hirtelen sok barátom lett. Nehéz megmagyarázni, hogy miért… magam sem értem teljesen. Ebben a teljesen új társaságban ismertem meg Őt. Először féltem beszélni vele. Más volt, ismeretlen. Aztán a következő pillanatban már minden nap beszéltünk. Nagyon hirtelen jött az egész, rengeteget nevettünk együtt, még egy találkozót is sikerült összehoznunk a nagy távolság ellenére… aztán még egyet. De közben valami megváltozott. Éreztem, hogy nincs minden rendben Vele. Próbáltam mellette állni, de olyan családi probléma szakadt a nyakamba, ami ellen képtelen voltam tenni. Megváltoztatta az életem. E mellett kevesebb időm volt Rá, és ez konfliktusokhoz vezetett. Én próbáltam megérteni az ő álláspontját, miközben a többi barátomat sem akartam elhanyagolni. Mert mindegyik barátom nagyon fontos számomra. De egyre kevesebb időm lett, egyre többet veszekedtünk. A legapróbb hülyeségeken… Teljesen értelmetlen volt az egész. Próbáltunk megszabadulni egymástól, de túl erős kötelék alakult ki közöttünk ahhoz, hogy el lehessen szakítani. Noha sokszor halálra idegesítjük a másikat, nem tudunk egymás nélkül élni. És ezt mindketten tudjuk. Egyikünknek sincs igaza, mindkettőnknek szüksége van a változásra, kompromisszumokra. Szeretném, ha minél előbb találnánk megoldást erre Együtt. De attól félek, ez nem lesz egyszerű, hiszen mindketten makacsak vagyunk, és a munka, az iskolakezdés és a tanulás közénk állhat majd. De én bízom a happy end-ben. Soha nem szabad feladni…

Maybe I'll be forever alone...

Sora P.o.V.

Életem több mint 18 évét úgy éltem, hogy azt hittem, minden jó és normális körülöttem. Voltak barátaim, akikkel sokat lógtam a városban, mindig mentünk valahova. Nem mondom, hogy én voltam az iskolai társadalom középpontjában, mert az hatalmas hazugság lenne, de a kis csapatban jó helyem volt. Amiről azonban sokan nem tudtak, hogy van egy védelmi rendszerem, amin csak nagyon kevesen jutnak át igazán. Egyetlen ember volt olyan, aki be tudott jutni… de Ő nem érezte át ennek a súlyát. Életem központi alakjává vált szinte pillanatok alatt, bármit megadtam volna, hogy Ő velem legyen, de ez sem volt elég. Elhagytam érte szinte mindenkit, akivel korábban voltam, csak azért, hogy minél többet vele lehessek, még ha fizikailag nem is.

Azt akarta, hogy lépjek ki a biztonsági zónámból, megtettem… de abban a pillanatban - mintha tudták volna, hogy most védtelen leszek - egyből megtámadtak, ezért visszavonulót fújtam. Ezt számtalanszor eljátszottuk és a végére mi sérültünk a legjobban. Ezért úgy döntöttem, hogy ha én nem mehetek ki, akkor jöjjön Ő be… megnyitottam előtte az egyetlen kiskaput, ahol hozzám férhetett, neki adtam a legfontosabb dolgot, ami nélkül nem ember az ember… a szívemet. Azt éreztem, hogy Ő olyan nekem, mint a legjobb barát, sőt, még több. Mint egy rég elvesztett testvér, egy lelki társ, aki szavak nélkül is megért engem… megvolt köztünk a „rugó”. De ismét úgy tűnt, hogy tévedtem…

Hiába jutott be, a helyzet nem hogy javult volna, még romlott is. Egyre többet veszekedtünk olyan apró hülyeségeken, amin normális emberek nem szoktak, mi mégis meg tettük… mert én nem vagyok normális, sose voltam.

Valami vagy valaki mindig közénk állt és ezt főleg én nagyon nehezen tűrtem és tűröm most is. Én próbáltam minél több időt itt tölteni, hogy vele beszélhessek, szinte minden találkozót miatta mondtam le, hogy vele lehessek… de nem értem el vele semmit, csak azt, hogy még jobban eltávolodtunk egymástól.

Már számtalanszor mondtam, hogy elhagyom, de sose tudtam, mert… mert elvitte tőlem az életem egy darabkáját és nem adja vissza. Anélkül pedig senki vagyok… egyébként is, de így csak még inkább.

            Jelenleg úgy érzem, hogy ha akarnám, se tudnám visszafordítani a dolgokat. Én túl lobbanékony és hirtelen haragú vagyok, amit Ő – legalábbis most még – nem tud kezelni. Szeretném, ha minden jó lenne köztünk, de valamiért nem megy… Időhiány? Távolság? Egyéb? Nem tudom, talán Ő igen… de ez a kapcsolat már sosem lesz az igazi. Legalábbis addig nem, amíg mindketten ennyire ragaszkodunk a saját „elveinkhez”… engednünk kell, ha tudunk.

Min Hee P.o.V.

???

Nos, az ő nevében nem nyilatkozhatok, nem az én dolgom elmesélni az ő verzióját is. Talán egyszer megtudom… (Sora voltam ^^)

Feelings...

Okay. So, this isn’t a one shot, it’s a short “letter” about my feelings... feelings I’m afraid to accept and reveal. For almost 18 years I had a calm life without these emotions. I’m afraid of my own feelings I have for you... I don’t want to be that kind of person whom I always hated and despised!

I had a really nice “pink bubble” which protected me from everything. I never ever opened it for anybody... until I met someone I thought I should let in. But nowdays I regret it so many times I can’t even count.

I’m hurt because this person can’t be with me, because I always hurt “its” feelings, because I can’t be the perfect friend. I’ve been trying really hard to change but I just can’t! I wanted to leave you but you won’t let me!

I told you to leave me so you can have a better life, you can have more friends who are not as far from you as me, who you can rely on... but you kept saying you need me.

However I don’t really feel like you need me. I’m a crybaby, a selfish girl who always makes you sad, who can never make you happy... I’m sorry, that’s all I can say right now.

“I’m such a lacking person,

I couldn’t see your pain,

I figured it out too late...”

“My heart is so weary now,

If I take one step closer

It causes us more pain...”

“I scream silently,

I laugh without notice

Standing behind you

Don’t go, don’t go

I swallowed the words...”