Maybe I'll be forever alone...

Sora P.o.V.

Életem több mint 18 évét úgy éltem, hogy azt hittem, minden jó és normális körülöttem. Voltak barátaim, akikkel sokat lógtam a városban, mindig mentünk valahova. Nem mondom, hogy én voltam az iskolai társadalom középpontjában, mert az hatalmas hazugság lenne, de a kis csapatban jó helyem volt. Amiről azonban sokan nem tudtak, hogy van egy védelmi rendszerem, amin csak nagyon kevesen jutnak át igazán. Egyetlen ember volt olyan, aki be tudott jutni… de Ő nem érezte át ennek a súlyát. Életem központi alakjává vált szinte pillanatok alatt, bármit megadtam volna, hogy Ő velem legyen, de ez sem volt elég. Elhagytam érte szinte mindenkit, akivel korábban voltam, csak azért, hogy minél többet vele lehessek, még ha fizikailag nem is.

Azt akarta, hogy lépjek ki a biztonsági zónámból, megtettem… de abban a pillanatban - mintha tudták volna, hogy most védtelen leszek - egyből megtámadtak, ezért visszavonulót fújtam. Ezt számtalanszor eljátszottuk és a végére mi sérültünk a legjobban. Ezért úgy döntöttem, hogy ha én nem mehetek ki, akkor jöjjön Ő be… megnyitottam előtte az egyetlen kiskaput, ahol hozzám férhetett, neki adtam a legfontosabb dolgot, ami nélkül nem ember az ember… a szívemet. Azt éreztem, hogy Ő olyan nekem, mint a legjobb barát, sőt, még több. Mint egy rég elvesztett testvér, egy lelki társ, aki szavak nélkül is megért engem… megvolt köztünk a „rugó”. De ismét úgy tűnt, hogy tévedtem…

Hiába jutott be, a helyzet nem hogy javult volna, még romlott is. Egyre többet veszekedtünk olyan apró hülyeségeken, amin normális emberek nem szoktak, mi mégis meg tettük… mert én nem vagyok normális, sose voltam.

Valami vagy valaki mindig közénk állt és ezt főleg én nagyon nehezen tűrtem és tűröm most is. Én próbáltam minél több időt itt tölteni, hogy vele beszélhessek, szinte minden találkozót miatta mondtam le, hogy vele lehessek… de nem értem el vele semmit, csak azt, hogy még jobban eltávolodtunk egymástól.

Már számtalanszor mondtam, hogy elhagyom, de sose tudtam, mert… mert elvitte tőlem az életem egy darabkáját és nem adja vissza. Anélkül pedig senki vagyok… egyébként is, de így csak még inkább.

            Jelenleg úgy érzem, hogy ha akarnám, se tudnám visszafordítani a dolgokat. Én túl lobbanékony és hirtelen haragú vagyok, amit Ő – legalábbis most még – nem tud kezelni. Szeretném, ha minden jó lenne köztünk, de valamiért nem megy… Időhiány? Távolság? Egyéb? Nem tudom, talán Ő igen… de ez a kapcsolat már sosem lesz az igazi. Legalábbis addig nem, amíg mindketten ennyire ragaszkodunk a saját „elveinkhez”… engednünk kell, ha tudunk.

Min Hee P.o.V.

???

Nos, az ő nevében nem nyilatkozhatok, nem az én dolgom elmesélni az ő verzióját is. Talán egyszer megtudom… (Sora voltam ^^)