Üldözők és üldözöttek (Siwon OS)

Azt hittem, a legutóbbi sikító szellemnél már semmi sem lehet rosszabb, de hatalmasat tévedtem. A húgomat elrabolta egy vérfarkas, unokatestvéremet pedig megölte egy gumiho. Régóta űzte már a rókát, ám az folyton túljárt az eszén, és mindig kicsúszott a kezei közül. Balszerencsés időszak köszöntött a klánra. Az én feladatommá vált, hogy megbosszuljam rokonom halálát, de az égiek megint csak keresztbe tettek. Egy fogadóban vártam rá, meg akartam figyelni, mielőtt cselekedni kezdenék. Sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen fenevad vált ki belőlem ilyen heves érzelmeket. Abban a pillanatban, hogy a szemébe néztem, teljesen elvesztem.

-          Hé, Siwon! Csukd be a szád, mert belerepül egy légy – bökött oldalba a csapos.

-          Mi? – gyorsan összeszedtem a gondolataimat – gyakran jár ide…?

-          Na Rae? Az utóbbi időben szinte minden nap, miért?

-          Nem fontos…

-          Csak nem felkeltette az érdeklődésedet?

-          Baj, ha igen?

-          Azt mondják, különleges teremtés. Igaz, ami igaz, különös szépség…

Mellém lépett, és rendelt magának. Teljesen összekuszálta a gondolataimat. Meghívtam egy italra, és beszélgetni kezdtünk. Nos, a taktikám megvolt. Első lépés, a bizalomba férkőzés. Ez pár hét alatt sikerült is, egészen addig nem volt baj, míg a következő teliholdkor találkozóra hívott. Elfogadtam a meghívást, most vagy soha! Az erdő szélén találkoztunk. Tudtam, hogy veszélyben vagyok, hogy az életemmel játszom, de annyira elvarázsolt, nem tudtam ellene védekezni.

-          Meg akarsz ölni, igaz? – szegeztem neki a kérdést.

-          Én… Hogy gondolhatsz ilyet? – hárított.

-          Tudom, hogy a rókák szeretnek teliholdkor gyilkolni.

-          Te… ezt meg honnan tudod? – nézett rám villogó szemekkel.

-          Vadász vagyok – vontam vállat, és mielőtt tiltakozni tudott volna, mellé léptem, és magamhoz húztam – meg kellene, hogy öljelek, de én képtelen vagyok rá – finoman végigsimítottam az arcán, és megcsókoltam.

-          Szóval játszani szeretnél? – elhúzódott, majd a földre lökött.

-          Te ölted meg az unokatestvéremet…

-          Oh, még egy vadász a nagy klánból? – gúnyolódott – Jó lesz veled szórakozni, mielőtt meghalsz – felkacagott.

-          Nem tudsz te engem megölni! – tarkójánál elkaptam, ajkaira tapadtam, miközben magam alá gyűrtem.

Ő az oldalamat kezdte simogatni. Kereste a májamat, de nem érdekelt. A vágyaim sokkal erősebbek voltak, mint a józan eszem unszolása.

-          Kapjátok el! – hallatszott egy kiáltás.

Felkaptam a fejem, és hátrafordultam. Apám kő merev, érzelemmentes arca magamhoz térített, de már túl késő volt. Na Rae ezalatt eltűnt a sűrű erdőben. Lassan felálltam és szembe néztem a családommal.

-          Csalódtam benned – mondta apám hidegen – fogjátok le! A börtönben talán megjön az esze…

-          Tessék?!

Tudtam, hogy amit tettem, elfogadhatatlan, de soha nem hittem volna, hogy képesek ilyesmire.

-          Te maradtál nekem egyedül. És elárultál – fordult meg apám, és elindult haza – Többé nem vagy a fiam!

Szavai visszhangoztak az éjszaka csendjében, teljesen letaglóztak.  Ketten lefogtak, és hátrakötötték a kezem. Nem tiltakoztam. Egy róka elcsavarta a fejemet, elbuktam a küldetésem közben, és a családomat is elvesztettem… Ennél a halál is jobb lett volna. Elvették minden fegyverem, és bezártak az egyik sötét cellába. A sötétben kezdtem elveszteni az időérzékemet, és minden reményt. Nagyjából két hete tengődhettem a cellában, amikor két tompa puffanást hallottam. Összeestek az őrök, mozdulatlanul feküdtek a földön.

-          Ki jár odakint? – kérdeztem gyanakodva.

-          Állj hátrébb - suttogta egy ismerős hang.

Engedelmeskedtem neki. A következő pillanatban a cellaajtó tokostul kiszakadt a helyéről. Pontosabban a húgom kitépte.

-          Te élsz? – elképedve bámultam rá.

Bólintott egy aprót, de nem kerülte a tekintetemet. Szorosan megölelt, majd azonnal el is hátrált.

-          Menekülj, amíg lehet. Apánk sosem fog megbocsátani egyikünknek sem. Többé mi sem találkozhatunk…

-          Mi a baj?  - kérdeztem aggodalmasan, mire végre rám szegezte sárgán izzó szemeit.

-          Én már…

-          Nem vagy ember – suttogtam, ő ismét bólintott.

-          Keresd meg a rókát, ő segíthet neked! Én nem maradhatok tovább, soha nem felejtelek el…

-          Miért pont őt?

Alig, hogy kimondtam, ő már el is tűnt. Egyedül maradtam a sok megválaszolatlan kérdésemmel. Gyorsan szereztem pár fegyvert az eszméletlen őröktől, majd követtem testvérem példáját, és menekültem az életemért…